Úgy tűnt, nem is olyan régen jelent meg az utolsó album, a Celebration Decay, pedig már öt év telt el a megjelenése óta, szóval időszerűvé vált az új album, a The Devil’s Asylum megjelentetése a veterán amerikai bandától. Hozzáteszem az utóbbi időben azért nagy világmegváltás már nem várható a zenekartól, de azért a múltjukból eredő elvárás azért csak kötelez egyfajat minőség fenntartására. Időközben a felállás három helyen is megváltozott, új tag lett Robin Utbolt, az Air Raid korábbi basszusgitárosa és Denver Cooper gitáros, aki legutóbb az NZM power metal zenekarral játszott. Talán a legfeltűnőbb változás az énekes személyében történt, mivel Chalice, a Kill Ritual korábbi énekese is csatlakozott a csapathoz, ami a negyedik egymást követő énekváltás, már ami az albumokat illeti. Viszont, ami a lényeg, ez most egy erő- és reményteljes új kezdet a friss felállással!
A produkció erős és tiszta, a dalok pedig változatosak és dinamikusak, jó minőségben kivitelezettek, látszik, nagy figyelmet fordítottak a kis részletekre is (volt is rá idő azért…). Ez vonatkozik a változatos dobmunkára, valamint a refrének többszólamú vokáljaira, amelyek végigkísérik az albumot. Nem szabad megfeledkezni Geoff Thorpe és Denver Cooper nagyszerű gitárszólóiról sem, amelyek érzelmekkel és klasszikus metal árnyalatokkal színezik a dalokat.
Természetesen a legerősebb dalok közvetlenül az album elején kaptak helyet. A nyitószám, a Bloodbath azonnal egy erőteljes kinyilatkoztatás, Chalice orgánuma pedig tökéletesen illik az agresszív, thrashes riffekhez. A refrénben a dal a súlyostól a dallamosig utaztat, így lesz benne egy igazi power metalos csavar, amolyan a zenekarra jellemző fintor, amivel fenntartják a domináns, riffekkel teli gitáros koncepciót, amelyek az erőteljes dallamokkal kontrasztban állnak.
A Dogs Of War és a Crack The Sky In Half himnikus refrénjeikkel és precízen kidolgozott hangszeres teljesítményeikkel tűnnek ki, minden frissnek hangzik úgy is, hogy a zenekar hű maradt önmaga tradícióihoz még a tizenötödik stúdióalbumán is. Megdöbbentő, hogy a zenekarnak hogyan sikerül megőriznie jellegzetes energiáját és zenei védjegyeit a változások ellenére is.
Az album egészében a klasszikus power metal, a thrash elemek és a dallamos kirándulások fogós keverékét kínálja nekünk tálcára halmozva. Az olyan dalok, mint a High Hell Hammer, a zenekar fénykorát idézi fel, míg a Butcher’s Block és az Abusement Park már kissé modernebb és sötét témákkal és lendületes ritmusokkal teli, ez a keverék teszi a The Devil’s Asylum-ot időnként izgalmassá.
Ez az izgalom főként a meglehetősen szokatlan Wrong Side of Love-ban tapasztalható meg igazán, amelyben egy csipetnyi Mötley Crüe is hallható. A Vicious Rumors friss, szinte rádióbarát megközelítéssel lep meg is bennünket, anélkül, hogy elveszítené a fémes nehezéket és önmaga identitását.
Az eddig sem lassú tempó a véghez közeledve, az intenzitás tekintetében tovább fokozódik. Különösen kiemelném az In Blood We Trust-ot és a címadó dalt. A kettő között a Better Than Me különösen ütősre sikerült a hozzá illő harapós szöveggel. A The Devil’s Asylum briliáns lezárása a dalcsokornak, Chalice erőteljes vokáljai ragyognak, a gitárok fémes rifforgiát és szólókat produkálnak, a dob pedig könyörtelenül hajtja előre a dalt.
Tekintettel a stílus szűkre szabott korlátaira, egy album akkor lehet sikeres, ha az egyes dalok is nagyon jól vannak összerakva, és ez itt azért nagy részben megvalósul. A gitárdallamok következetesen jók, akár a hosszabb szólókban, akár a rövidebb közjátékokban szólalnak is meg, így összességében a The Devil’s Asylum egy tisztességes metal album lett a felállás számos változása ellenére. Nyílván nem most vetnek alapokat, a Vicious Rumorsnak mégis sikerült egy erős, sokszínű és energikus kiadványt elkészítenie, ami a régi rajongókat és az újoncokat is elkaphatja. Ez pedig az energikus riffek és a fogós dallamok keverékének köszönhető, amit Geoff Thorpe, a zenekar főnöke, mint az állandóság sziklaszilárd megtestesítője garantál ezúttal is.
8/10