Nos, mivel korábban többen is jeleztétek, hogy elolvasnátok írásom a leszokásról, és éppen ma van a 42. tiszta napom, ez egy égi jel, hogy megosszam veletek a történetet. Nem lesz túl vidám néhol, ám mégis tanulságos. Legalábbis utólag visszagondolva számomra az. Aki szimplán az energiaitalokról kíván olvasni az nem a megfelelõ helyen jár. Sokan, sok helyen, sokféleképpen kifejtették ezt a témát, ezért tõlem senki sem ezt fogja kapni. Ez a cikk az ÉN függõségemrõl szól, saját tapasztalatokkal. Az alább felsorolt „tünetek” és események velem történtek meg, nem hallottam õket. Teljességgel a hitelesség talaján mozognak. Aki nem hiszi, az így járt! 😉 De lássuk…
Sosem felejtem el az elsõ kortyot. Elég régen történt, még pelyhedzõ állú 14 éves koromban. Akkoriban ez a szemét lötty még nem volt ennyire hétköznapi dolog, és talán még ennyi fajta sem volt kapható belõle. Vagy lehet, hogy felénk, a szülõfalumban, Sárisápon, ami az Isten háta mögött kb. 200 kilométerrel található, nem hallottunk sok fajtáról. Volt a Bomba, meg volt a Red Bull. Mifelénk ezek voltak kaphatóak. De vissza az elsõ kortyra! Utcabál volt, augusztus 20. Édesanyámmal lent roptuk, majd hajnalig, és mivel Õ sem kóstolt még semmi hasonlót, ezért elhatároztuk, felhajtunk egy Red Bull-t. Az illata, az íze egész kellemes volt, és emlékszem, miután hazaértünk, olyan hajnali fél öt tájékában, még órákon keresztül nem tudtam aludni, mindössze egy fél doboztól… (Külön érdekesség, hogy pont az a fajta nem lett a kedvenc márkám a késõbbiekben, mint amit elõször ittam.)
Ezután nem éreztem annyira szükségét, hogy ilyesmit fogyasszak, de néha, fõleg hétvégente lecsúszott pár doboz. Aztán suli mellett elvállaltam egy jegyszedõi állást Pesten a New Orleans Music Club-ban, és mivel ez mindig hétköznap volt, másnap pedig suli, ezért kellett az „energia” is… Talán itt léptem rá arra az útra, ami majd 6 hosszú éven át tartott.
Egyre többször hallottam azt a jellegzetes, kattanó/szisszenõ hangot, és azt a mennyei illatot. Sokszor már csak az íze miatt is. Mivel a hobbim amúgy sem túl költségkímélõ (szenvedélyes, már-már megszállott cd, dvd, blu-ray, bakelit és könyv gyûjtõ vagyok), ezért a drága, és „jobb minõségû” márkákról szépen lassan az egyre silányabbak felé terelõdtem. Nem akarok semmit sem kiemelni, hiszen mai fejjel belegondolva mind ugyanolyan szar, de akkoriban nagyon szerettem.
Aztán rátaláltam a kedvenc márkámra, és lettem végérvényesen függõ. Biztos sokak számára taszító lesz, hogy kvázi drogosnak aposztrofálom magam, de én úgy is éreztem akkoriban, és még ma is, ha az energiaitalról van szó. A kedvenc márkám pedig nem más, és ez itt a reklám helye: az Adrenalin! Világbajnok íz, a legjobb illat, és legjobb design. Nekem.
Aztán jött a kocsmázás. Mármint a pultozás. Volt, hogy csak kisegítettem, volt, hogy dolgoztam, akkor már napi két-három is csúszott. Nem volt rá szükség, de már ha a hatás miatt ittam, akkor simán kellett a három, ráadásul egyszerre. Egyet már meg sem éreztem.
Majd mikor jött az álom-melóm, ami egy cd/dvd/konzoljáték/bakelit adás-vétel volt, akkor értem elõször a mélypontra. Napi két-három 2,5 dl-es. Pedig nem kellet volna egy sem. Ez ment eleinte. Aztán felfedeztem a fél literes kiszerelést. Ebbõl ittam naponta egyet. Majd napi kettõt. Hármat. Négyet…
Volt, hogy nem is ettem, mert nem volt nálam annyi pénz, hogy vegyek négy „üccsit”, meg mellé szendvicset is. Jöttek be a cimbik a boltba, és kiálltunk a bolt elé, a Széchenyi-térre, és ment a bandázás. Fõleg nyáron. A hideg Adrenalin… Össze is futott tõle a nyál a számban. Uram segíts… 🙂
Ez így ment májustól szeptember végéig. Aztán októberben jött egy elég kellemetlen élmény. Akkorra már leginkább nem is az Adrenailn kopott, hanem a sulis évek ösztöndíjából megfizethetõ szemetek. Kobra, meg a többi „minõségi”. A leépülés, a minõség iránti vágy lanyhulása itt is tökéletesen megfigyelhetõ, akár az alkoholnál… A kellemetlen élmény. Az elsõ, mert több is volt akkor, szinte egyszerre: Már nem hat. Egyáltalán. Ráadásul elég régóta. Volt, hogy már elalváshoz is kellett. Frankón nem tudtam aludni, ha nem ittam. Kezdtem ingerült, idegbeteg lenni, mikor nem ittam. Kellett. Vagyis: rászoktam. De nagyon. Sõt… Víz helyett ittam sokszor. Aztán október közepén azt éreztem egy végig szaladgált nap, és jónéhány energiaital után, hogy szúr a mellkasom. Elõször csak egy kicsit, majd pár perc múlva már eléggé. Szúrt, szorított, és nehezen kaptam levegõt. Fájt a fejem, szédültem. Azt hittem, komolyan, hogy elpatkolok. Félig-medig viccesen megjegyeztem Katának, hogy a gyûjteményemmel mi legyen, (már akkor is elég tekintélyes összeget ért…) nem elherdálni, mert nem vagyunk mi szeretet szolgálat. Megijedtem. Nagyon. Másnap abba is hagytam. Teljesen. Mondom én nem iszok többet ilyen szart…
Jött a „kiürülési” idõszak. Még rosszabb volt. Hiányzott. Megõrültem érte. De tudtam, nem lehet. Egészen négy teljes hónapig bírtam. Aztán jött a „próbatétel”… Kibontott Bence elõttem egy fél literes megváltást. Fél liter, kék dobozos, nektár ízû Adrenalint.
– Kérsz egy kortyot?
– Mi bajom lehet? – még nevettem is – hónapok óta nem ittam, egy kicsi nem árthat…
Tévedtem. Ártott. Az a fél pohár visszalökött oda, amikor eldöntöttem, hogy leszokom róla. Aztán jött a hajtás a második technikusin. Ezzel párhuzamosan csináltam az újságíró iskolát, és mivel a technikusin nagyon számított az átlag (ettõl függött a tandíj mértéke), a sok tanuláshoz ismét az energiaüccsi volt a megoldás. Most mellõzve a „kommerszeket”, csak „normálisakat” ittam. Nem hatott már semmit, és hiába „koplaltam” sokszor, egy dekát nem fogytam. Pedig sokszor annyira kívántam, hogy nem is ettem. vagy kaja, vagy „üccsi”. Mindkettõ nem kellett. Megint nyomtam pár hétig, hónapig, aztán jött még egy rosszullét. A tünetek egyeztek, csak sokkal rosszabbak voltak, és kétszer annyi ideig tartottak. Megint csak azt hittem, ennyi volt. De nem. Ismét Isteni jelnek aposztrofálva a dolgot, újra letettem. Majdnem fél évig.
Aztán jött a Sanyo. Itt is sokszor ittuk a gagyikat benn, meg az Adrenalin is kopott rendesen. Majd mikor Norbi, aki igen kedves barátom azt mondta, Õ nem fog több energiaitalt inni, mert tuti nem egészséges, akkor én is elgondolkodtam. A rosszullétek szerencsére elkerültek egy ideje, de mivel nem állapot, hogy ennyi szart gurítok le a torkomon, ezért novemberben elhatároztam, hogy januárt 1.-tõl vége. Ám nem akartam újra a régi csapdába esni, hogy mikor ürül még hülyébb vagyok, ezért leszoktattam magam.
Azt a módszer alkalmaztam, ami a legegyszerûbb: csökkentettem az adagot. Meghúztam a limitet napi fél literben. Aztán a koffein-tartalomra kezdtem figyelni. Találtam egy márkát, aminek a koffeintartalma csak 8mg/100ml, és az íze elégé „adrenalinos”. Õ Gilroy. Azért figyeltem fel rá, mert olyan a doboza, mint valami sörnek! 🙂 Aztán ezzel sikerült úgy letenni az energiaitalt, hogy már nem is nagyon hiányzik. Nem mondom, hogy nem kívánom, nem mondom, hogy soha többet. Hiszen badarság lenne ilyet kijelentenem. Sosem mondom, hogy soha. Viszont most sokkal stabilabbnak érzem a „tisztaságom”, mint eddig bármikor. Még csak 42 nap, de érzem, lesz ez több is. 🙂
42 nap, ami energiaital és kávé nélkül telt el. És élek. Leadtam pár kilót is, amit csak Kata és én vettünk észre… 🙂
Ajánlom mindenkinek, aki heti 1-2-nél többet iszik, hogy kövese a példámat. Én most évek történetét foglaltam össze itt, de könnyen járhat így bárki. Hiszen tudom: én is, mint minden „rendes drogos” örökké energiaitalfüggõ leszek…