Talán a LEGENDÁK (angolul: Legends) az egyik megfelelően találó kifejezés a Sabaton kapcsán – valahogy a történelmi mozzanatokat diadalmasan megvilágító hadviselési (és zeneszerzési) módszerük a modern power metal egyik legmarkánsabb arcává tette őket, a zenekarnak pedig sikerült ezáltal Európában, de még a nagy vizeken túl is áttörést élvező élvezeti cikké válnia. Sikerük nem véletlen, a rendkívül következetes munkának és a tudatosan szerkesztett kiadványoknak köszönhetően az öttagú zenekar karrierjének ezen a pontján már teljesen letisztult a hangzása, az elmúlt évtizedben (illetve már több mint kettőben is) slágert slágerre halmoztak, azonban kérdés, hogy a legenda folytatódik-e a 2025-ös Legends névre keresztelt albummal.
Most oda jutottunk, hogy Brodénnek és társainak sikerült kikászálódniuk a két világháború iránti megszállottságukból, mostanáig ez tagadhatatlanul egy beakadás volt a zenekar részéről. Nyilván volt a bandában egy izmos bravúrra való törekvés a Legends kapcsán, amelynek minden tétele a hősiesség egy-egy története – de sajnos ez úgy tűnik, hogy némi izzadtságszaggal járt együtt. A lemezen vannak nagy pillanatok, amelyeket szimfonikus elemek kavarnak fel, kórusénekkel rétegezve, de még az olyan slágerek kapcsán is, mint az I, Emperor és a Templars, maguknak a Sabaton tagjainak is az ERŐ volt a görcsösen megjelenítendő akarat és cél. Joakim Brodén énekes a lemez nagy részében a mélyebb vokalizálást részesíti előnyben – ami azért nem a legerősebb képessége – ami miatt inkább egy ködkürt jut eszembe, mintsem egy vezérbika, ezzel szemben az A Tiger Among Dragons és az Impaler című számokban az előadása melodrámában tocsog.
Persze, a Sabaton legújabb albumát nagynak és impozánsnak szánták a hagyományok ápolása okán, ahogy kb. mindenki várta is, ugyanakkor megállapítható, hogy még az olyan lemezekhez képest is, mint a 2019-es The Great War vagy a 2022-es The War To End All Wars, a Legends dalainak sikerül megfosztania az életerőtől ezt a nagyszabású hangzást. A Sabaton ezúttal kevés kísérletet tett arra, hogy bármilyen sebességet vigyen legújabb szerzeményeibe, még a Maid of Steel vágtája sem képes visszaadni azt a vad energiát, ami egy olyan rajongói kedvencet, mint a Night Witches annyira bombasztikussá tett. Ehelyett a zenekar ezúttal középtempós számról középtempós számra lépked, minden kísérlettel egyre kilátástalanabb helyzetűvé válva. Ha bárki a zenekar korábbi munkáit szükségtelenül teátrálisnak és sablonosnak találta, a Legends egyáltalán nem fog még csak kísérletet sem tenni arra, hogy megváltoztassa a véleményét, ezzel szemben úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy pontosan ezt az érzést otthonosítsa.
Brodén és csapata ugyanazt az albumot írta meg megint, amelyet az elmúlt évtizedben már produkált – nincsenek itt feltűnő új trükkök vagy ötletes csavarok, így ez a tizenegy szám a Sabaton diszkográfiájában sem fog előkelő helyet elfoglalni. Önmagukban véve semmi rossz nincs a Hordes of Khan lendületes gitárszólóiban, a Lightning at the Gates menetelő ritmusaiban vagy az A Tiger Among Dragons Survivor-szerű dallamaiban, de valójában hányszor várható el tőlünk, hogy ugyanazt az anyagot újra és újra szeressük? Bár a zenekar végre a XX. századon kívüli történelmi helyszíneket is felfedez (néhány történet egészen az ókori egyiptomiakig nyúlik vissza), a Sabatonnak egyedülálló érzéke van minden korszak homogenizálásához, az ő szemszögükből Dzsingisz kán, Vlad Tepes és Mijamoto Muszasi változatos hőstettei mind ugyanabba a megfáradtan „győztes” kalitkába kerülnek. Egy ilyen egysíkú számhalmazzal a kedvencek kiválasztása sorsolással is megtörténhet, de még így is akad azért itt egy-egy pillanatnyi power metal élmény. A Templars című előzetes kislemeznek megvan az az előnye, hogy az albumot indítja, ami azt jelenti, hogy minden sémája ellenére némileg frissnek hatott, egyedi ritmikai változékonysága és állandó lendülete kiemelkedővé teszi. A Sabatonnak komoly problémája van a Legendsen a hangszereléssel is, gyakran gitárszegény a hangzás, így értelmetlenül csupasznak és érdektelennek hatnak a tételek, ha visszatérsz mégis az egyes szerzeményekhez, akkor azt csak a refrének miatt fogod megtenni.
A Crossing the Rubicon az a tétel talán, mai tényleges és igazi erőt sugároz a legjobb pillanataiban, kétségtelenül Rörland és Englund mindig megbízható gitárjátékának köszönhetően. A The Cycle of Songs hasonlóan izgalmas, még akkor is, ha nehezen igazolható a hatperces játékidő. Amikor tehát egy refrén nem jön be, a Sabatonnak nincs alapja, amire építkezhetne…
Az I, Emperor határozottan monoton, a fej csak a statikus dobütemre mozdul be, szinte könyörögsz, hogy legyen vége. Ugyan a zenekar megpróbálja feldobni a csontosult dallamokat tengernyi kórusénekkel, de egyszerűen nem lehet leplezni, mennyire nyögvenyelős lett az eredmény. A Till Seger zárásként már sajnos nem annyira kirívó semmilyen szempontból sem, hogy még talán a felesleges jelző sem túlzás.
Minden valószínűség szerint ennek az anyagnak a nagy része bejön majd a zenekar rajongóinak, de ez szinte magától értetődő, amikor a dalszerzés és a produkció ilyen sablonos. A Sabaton egy olyan albumot dobott be most portékául, mint amikor mondjuk a S…bucks, amikor egy új szezonális italt mutat be: megbízható, kiszámítható és a vállalat által agyon van kontrollálva. A csapat militarista power metal stílusát mára tudományos szintre fejlesztette, vallásos hűséggel követve ezúttal is a tananyagot: nagyon kevés hibát találunk, de csak azért, mert láthatóan rettenetesen félnek bármilyen kockázatvállalástól. Ha szereted a Sabatont, valószínűleg élvezni fogod a legújabb albumukat is – elvégre ez a palackozott és szoba-hőmérsékletű szénsavmentes víz power metal megfelelője.
Őszintén szólva a Legends legnagyobb meglepetése egyszerűen az, hogy a címében nincs benne a háború szó, a Sabatonnak pedig a legnagyobb szerencsétlensége az, hogy nem ők a (Black) Sabat(h)on…
6/10