Laguna: The Ghost of Katrina
A zeneipar útvesztőjében néha olyan kincsekre bukkan az ember, amelyek eredete legalább annyira homályos, mint amennyire zseniális a tartalmuk. Itt van például a Laguna, ez a mexikói banda, amelynek bemutatkozó albuma, a The Ghost of Katrina most a „kezünkbe” került a Frontiers kiadónak köszönhetően. Ahogy az ember meglátja a nevet és a kiadót, azonnal megindul a fantáziája: vajon, hogy a fenébe találhattak rá a drága nápolyi barátaink pont egy mexikói zenekarra? Talán a tequila és a pizza egy szokatlanul sikeres fúziójából született meg a partnerség, vagy egy szerencsés véletlen folytán futottak össze valahol a virtuális térben? Bármi is volt a valódi sztori, egy dolog biztos: a Frontiers ismét kifogott egy aranyhalat a habzó zenetengerből.
A Laguna műfajilag a dallamos hard rock AOR műfaján belül mozog, de nem is akármilyen stílusban. Olyan zenével van dolgunk, ami a nyolcvanas évek végének húzós, gitárközpontú, mégis roppantul slágeres hangulatát idézi. Képzeljük el a tipikus amerikai rockzenekarok lendületét, amelyet azonban meglepő módon európai, szofisztikáltabb dallamvezetés egészít ki. Ez a kettős hatás adja az album igazi sava-borsát, és emeli ki a Lagunát a hasonló zenekarok tömegéből. Az amerikai attitűd és az európai finomság egyfajta furcsa, de rendkívül izgalmas táncát járja a lemezen, és mi, hallgatók, csak állunk és tátott szájjal figyeljük a produkciót. És ha mindez még nem lenne elég, a banda rendelkezik egy egészen kiváló énekessel, akinek a teljesítménye messze túlmutat a puszta „jóságon”. Nemcsak a hangja illeszkedik tökéletesen a zene dinamikájához, de már az első lemezen bebizonyítja, hogy az azonnal a fülbe ülő dallamok mestere. Olyan refréneket ír és énekel, amelyek még napokkal a meghallgatás után is a fejünkben visszhangoznak, mintha valami titkos, zenei parancsszóval telepítette volna őket az agyunkba. Az ember azt hinné, egy rutinos dalszerző és előadó áll a mikrofon mögött, nem pedig egy debütáló banda tagja. Ez a fajta tehetség és profizmus pedig valljuk be, ritka kincs a mai zenei világban.
Az intro után egyből a lemez egyik legerősebb pontjával, a Ghost Behind Mask című dallal találjuk szembe magunkat. Azt hiszem ez a tétel már az első hangjaival egyértelművé teszi, hogy nem egy átlagos Frontiers kiadvánnyal van dolgunk. A dal zseniális szaxofon témával indít, ami azonnal elrepít minket egy olyan korszakba, ahol a rock és a fúvós hangszerek még békében megfértek egymás mellett. A szinti szőnyeg kellemesen simogatja a fülünket, de nem feledkezhetünk meg a basszus és a dob lüktető ritmusáról sem, ami az egész produkciónak stabil alapot ad. A riffek erőteljesek, de sosem válnak tolakodóvá, tökéletesen illeszkednek a dallamhoz. A dal igazi fénypontja azonban a szárnyaló refrén, ami olyan könnyedén ragad a fülbe, hogy az ember azonnal együtt énekelné, még akkor is, ha csak először hallja. Nincs túlgondolva, mégis tele van érzelmekkel és energiával. Egy dolog biztos: a megboldogult 80-as években, egy kiadós kiadós támogatással, ez a dal világsláger lett volna. A Living on the Line viszi tovább a megkezdett vonalat és egy igazi, napfényes utazásra hívó nótát kapunk. Ez a dal a tökéletes országúti nóta, amit az ember akkor hallgatna legszívesebben, miközben végtelen utakon szeli át a tájat a nyári melegben. Az egész hangulatból árad a szabadság és a kalandvágy. A nóta csúcspontja a kiváló gitárszóló, ízléses, dallamos, ami tökéletesen illeszkedik a dal hangulatához. És persze nem mehetünk el szó nélkül a refrén mellett sem, ami ismét egy megarefrén, azonnal a fülbe ül és garantáltan napokig a fejünkben marad. A harmadiknak érkező Jimmy Westerlund vendégeskedése mellett felvett Punk Boy az egész lemez egyik legmorozúsabb pillanata, szinte már metalos éllel vág át az emberen, de a dallamok itt is napsütöttek. Wildfire kicsit lassít a tempón, tipikusan olyan dal, ami tökre jól állna a Stranger Things egyik betétdalaként, mert van benne egy megmagyarázhatatlan misztikus íz. Emellett akkora Dokken utánérzés, mint ide L.A. Mondjuk az öreg Don örülne, ha képes lenne még ilyen dalt írni. Az ezt követő These Chains folytatja a „filmzenés” vonalat, a megboldogult nyolcvanas években ilyen nóták szoktak szólni egy menő montázs jelenetsor alatt, miközben a főhős felkészül mondjuk a kümitére 😊. Az Electric High egy újabb szélvész darab, ismét egy kiütéssel felérő refrénnel, döbbenetes az a dallamérzék amivel Andrés Espada rendelkezik. My Syndrome az egész lemez egyik legnagyobb meglepetése számomra, gyakorlatilag egy metal nóta, méghozzá az Andi Deris féle Helloween legjobb pillanatait idézi meg. Itt már mindenképpen meg kell említeni José Mesta gitárost is, aki az egész lemezen zseniális szólókat ereget, de ebben a dalban különös zseniális a többkörös témája. Bring Back to Life-val visszatérünk AOR világába, igazi jó értelemben sláger darab, csipkedős, menetelős tempóval ismét világszínvonalú énektémákkal és gitárszólóval. Az pedig, ahogy a szólósztikus rész után visszahozzák a refrént az ISKOLA. Sinners of Tomorrow tökéletes zárása a lemeznek, minden erényét felmutatja a Laguna-nak, egy dalcsoda, különösen a levezetésében lévő ikergitáros téma, ami még a szigorúbb vonal híveit is megfoghatja.
A Laguna The Ghost of Katrina egy olyan album, amelyre minden dallamos rockrajongónak szüksége van. Kincset lelsz benne, ha adsz neki egy esélyt és garantálom, hogy nem fogsz csalódni. Tényleg szívből ajánlom mindenkinek, még azoknak is, akik nem feltétlenül hívei ennek a dallamos vonalnak. Ez a muzsika ugyanis annyira húzós és energikus, hogy simán bejöhet nekik is. A zenekar minden egyes tagja kiemelkedő, de Andrés Espada és José Mesta zseniális dalaikkal és teljesítményükkel emelik ezt a lemezt a legmagasabb szintre. A The Ghost of Katrina számomra egyértelműen az év végi listám top 10-es lemeze lesz, mert annyira meglepett és lenyűgözött a Laguna bemutatkozása. Az egyetlen szomorúságom, hogy mexikói zenekar lévén -sikerei ellenére- valószínűleg sohasem fogom őket élőben látni. De addig is, amíg ez a remény el nem vész, újra és újra meghallgatom ezt a lemezt.
10/10