Az itáliai power metal ikonját még csikó metalos éveimben hallgattam rendszeresen, aztán teljesen kikerültek a radarom alól gyakorlatilag a legutóbbi időszakig, amikor a Spotify feldobta az új lemezüket ajánlásban. És teljes megdöbbenésemre több, mint kiváló muzsikát alkotnak jelenleg is. Kezdjük egy kis zenekari áttekintéssel a legújabb In The Vanishing Echoes Of Goodbye című lemezük átbeszélését. Az olasz power metal színtér egyik kultikus együttese, a Labirinth, a kilencvenes évek kezdetén jött létre. Az együttes áttörését a műfaj egyik meghatározó albumának tartott Return To Heaven Denied hozta meg, mely után hamar Európa-szerte elismert, egyedi stílusú power metal formációvá nőtték ki magukat. A korai eredmények után a Labirinth számos kiváló lemezt jelentetett meg, az átütő siker azonban nem adatott meg nekik. A zenei irányzatuk állandó evolúción ment keresztül, mégis mindvégig megőrizték a progos power metal alapjait. Közben az olasz heavy metal színtér nemzetközi elismerést vívott ki magának olyan együttesek révén, mint a Labyrinth, a Rhapsody of Fire és a Lacuna Coil. Ám Ők a kezdeti fellendülést követően képtelenek voltak továbblépni a következő szintre. Ez feltehetően hozzájárult a zenekaron belüli időnkénti feszültségekhez, melyek következtében többször is változott a tagok összetétele. A belső konfliktusok és zenei nézeteltérések következtében a Labyrinth hét évig, 2010-től 2017-ig felfüggesztette működését. A zenekar eredeti tagjai, Andrea Cantarelli és Olaf Thorsen 2017-ben elhatározták, hogy felélesztik az együttest egy hosszabb kihagyást követően. A Frontiers Records segítő kezet nyújtott, így az zenekar nem sokkal később friss lemezzel rukkolt elő. Az új albumon a korábbi zenészek mellé Roberto Tiranti, a rendkívül tehetséges énekes is csatlakozott, akivel a banda egy teljesen új korszakot indított, ötvözve az európai power metal jellegzetességeit az amerikai power metal keményebb, riffközpontúbb stílusával. Az együttműködés a Frontiers Records-szal valószínűleg nagyobb reflektorfényt irányított a Labyrinth-re, de nekem akkor is úgy tűnik, hogy a műfajnak nagyjából harmad vonalában mozognak sajnos. Pedig a zene minőségét tekintve sokkal többre lennének hivatottak. Mondjuk az is tény, hogy a metal undergroundban jelenleg nem az a legnépszerűbb alműfaj, amiben az olasz barátaink utaznak.
Aki nem lenne teljesen képben a Labyrinth-tel kapcsolatban alapvetően egy prog power metal zenekart kell elképzelni, akiben bőven ott van az európai vonal dallamossága, de sokkal karcosabb a legtöbb hasonló öreg kontinensen működő társainál. Ha úgy tetszik közelebb állnak a Symphony X világához, mint mondjuk a Stratovariuséhoz. Az In The Vanishing Echoes Of Goodbye is ezen a vonalon mozog és újrahallgatva a visszatérésük óta megjelent lemezeket jobban sikerült, mint az utóbbi évek merítései. Nehéz megfogalmazni mitől működik jobban az új album, mert semmi érdemi változás nincs az eggyel ezelőtti borzasztóan ronda borítóba csomagolt Welcome to the Absurd Circus-hoz képest. Illetve dehogyis nincs, egyszerűen jobbak a dalok, kerekebb az egész történet, még az albumborító is sokkal, de sokkal szebb lett, mint legutóbb.
A lemezt nyitó Welcome Twilight már bizonyítja is, hogy újból ereje teljében van a Labyrinth, mert egy vérbő progresszív power dal tele jobbnál jobb zenei megoldásokkal, amik néhol még a Dream Theater-nek is jól állnának. Accept The Changes még rá is tud tenni egy lapáttal erre a formulára, már-már thrashes riffelésével, a dal közepe táján viszont az olasz barátaink csavarnak egyet a képleten és megkoronázzák a dalt egy olyan dallamos refrénnel, ami párját ritkítja. A harmadinak érkező Out Of Place áll legközelebb az európai power vonalhoz, egy klasszikus értelemben vett metal sláger, a Stratovarius az egész karrierjét építette az ehhez hasonló dalokra. At The Rainbow’s End egy galoppozós tempójú nóta, ismét csodálatos dallamokkal Roberto Tiranti mestertől és egy egészen kiváló több körös szólóval Andrea Cantarelli-től. The Right Side Of This World kicsit visszavesz a sebességből és középtempósabban megy előre, de nem bírják ki a srácok, hogy ebben a dalban is ne lépjenek rá a gázpedálra. Majd következik a The Healing, ami egy tényleg visszafogottabb, atmoszférikusabb darab, Roberto csodás dallamai uralják a dalt. Kell is pihenő a Heading For Nowhere előtt, ami speed metalos tempóival, Tiranti sikolyaival, néhol pedig Judas Priest szerű szaggatott riffelésével válik igazán érdekes nótává. Mass Distraction acceptesen csipkelődő riffjeivel és nagyívű énektémáival gördíti tovább az albumot. Az ezt követő To The Son I Never Had a lemez egyetlen kvázi balladája, talján pacsirta barátunk itt tényleg kiénekli a lelkét is, és ismét gyönyörű szólókkal van megkoronázva a nóta. Az albumot záró Inhuman Race mindent felvonultat, amitől szeretni lehet ezt a bandát, beton keménységű riffek, nagyívű dallamok, ragadós refrén és progresszív metalos dalszerkezet, valamint kiváló szólómunka.
In The Vanishing Echoes Of Goodbye egyértelműen az év egyik kellemes meglepetése számomra a power metal területén. A Labyrinth bebizonyította, hogy még mindig képesek a magas színvonalú zenei alkotásra, és sajnos továbbra sincsenek méltó helyükön a metal színtéren. Mert a lemez dallamai, a hangszeresek virtuóz játéka és Roberto Tiranti lenyűgöző énekteljesítménye mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az album kiemelkedjen a hasonszőrű megjelenések közül. Bár a Labyrinth sosem tartozott a legnépszerűbb zenekarok közé, ez az új album is ismételten alátámasztja, hogy sokkal többre hivatottak. Az olaszok továbbra is képesek arra, hogy a dallamos európai power metalt ötvözzék az amerikai progresszív metal keménységével, és ez a kombináció egy olyan egyedi hangzást eredményez, amely megkülönbözteti őket a többi zenekartól. Azoknak, akik például szeretik a Symphony X-et, vagy bármely más progresszív power metal zenekart, az In The Vanishing Echoes Of Goodbye egy kötelező darab. A Labyrinth az olasz metal szcéna egyik legértékesebb gyöngyszeme és remélem, hogy ez az album segít nekik abban, hogy végre megkapják a megérdemelt elismerést.
Ne hagyjátok ki ezt a lemezt, mert garantáltan nem fogtok csalódni. Ezen a vonalon eddig az év egyik csúcsteljesítménye ez az album.
10/10