Na, most sikerül? Kérdezem mindig, amikor új Brainstorm lemezről van szól. Nekem a banda mindig a „talán majd”, illetve a „majdnem” kezdetű és végződésű mondatok tárgya, ha értékelésről van szó. Mivel maga a zenekarra jellemző stílus (heavy-, power-, sympho-, dallamos metal) igazán közel áll hozzám, mindig nagy érdeklődéssel vártam az új albumokat, de valahogy mindig sikerült elszáguldani mellettem azoknak, szinte észrevétlenül, talán csak a 2005-ös Liquid Monster volt kivétel, szóval nem igazán számítok rajongónak. Fogalmam sincs ez miért alakult így, talán én vagyok finnyás, vagy egyszerűen el kell fogadnom, hogy a germán második vonal ennyit tud (mondjuk ennyit álmából felkeltve is). Azt gondolom erről, hogy a Brainstorm dalszerzési potenciáljában hiba rejtőzik, mivel albumokon átívelően megfigyelhető, hogy egy nagyszerű dalt általában néhány kevésbé lenyűgöző, sőt esetlegesen egészen lehangoló minőségű szám vesz körül, sőt ha ívet kellene rajzolni, akkor gyakran erős kezdés után középen tetőzés van, majd a vége felé elhalványodás, kevésbé emlékezetes zárószakaszokkal. Ettől függetlenül ezúttal is nagy érdeklődéssel fordultam az új kiadvány felé, lássuk, a fenti kérdésemre mi a válasz.
Általánosan elterjedt hiedelem, hogy minél régebbi egy banda, és minél több albumot ad ki, annál inkább romlik a zenéjük minősége…Nos, ez szerintem nettó hülyeség, mert a tapasztalat, a fejlődés hozhat eredményeket és újabb sikereket, elismeréseket, hiszen ez a Brainstorm album is, ami a 14. sorban és a Plague of Rats névre keresztelődött, egy olyan album, amely ugyan nem vált világot, de egyes kilengésektől eltekintve korrekt színvonalú produktum, főként, ha a saját mércéjük szerint is gyengébben sikerült 2011-es On The Spur Of The Moment a viszonyítási alap.
A 2021-es Wall of Skulls óta nem sok minden változott a bandán belül, hiszen a felállás és az alaphangzás is nagyjából ugyanaz. Míg a korai anyagok nehezek (illetve hát heavyk) voltak, és nagyrészt a heavy metal felé hajlottak, az újabb albumok kiegyensúlyozottabbak lettek power metallal, de és a banda összhangzása is dallamosabbá, énekközpontúbbá vált, miközben továbbra is megőrizte a „nehézkességet” is. Ez mind nagyon igaz a Plague of Rats-re is, mivel ez is most kicsit lazábbnak és dallamosabbnak tűnik a koraiakhoz képest.
A gitárosok, Torsten Ihlenfeld és Milan Loncaric ezúttal is jó formában vannak, intenzív riffeket, szép dallamos gitármunkát és rengeteg kiváló szólót kapunk tőlük ezúttal is, de itt-ott akad néhány billentyűfutam is az extra íz érdekében, az alapvetően gitárcentrikus muzsika közepette. A ritmusszekció is remek formában van, a veterán Dieter Bernet megbízható produkciót nyújt, míg az új basszusgitáros Jim Ramses tökéletesen passzol ehhez. Természetesen az énekes Andy B. Franck is remek formában van, néha tüzes és intenzív, míg máskor könnyedebb és lágyabb tónusban dalol. Erőteljes hangja régóta a Brainstorm hangzásának egyik meghatározó eleme, jelzem, ez most is így van, bár hozzáteszem (nem tudom, hogy csak nekem tűnik-e így), hogy a basszus szinte teljesen hiányzik a hangjából… A produkció összhatásában is jól szól, Sebastian „Seeb” Levermann az elvárásoknak megfelelő, szellős, de kemény hangzást kreált az albumnak.
A banda mindig remekelt a nyitószámok terén, ezért nekem meglepő, hogy egy rövid bevezető után a Beyond Enemy Lines nyitja meg az albumot, mivel közel sem ez a legerősebb a tétel a lemezen, sőt, igazán nem jobb egy középszerű átlagnál sem, pedig van benne kellően dallamos gitármunka és robbanékony dob, valamint intenzív ének, de a szám csúcspontja a klasszikus power metallal átitatott gitárszóló. Mégis valahogy marad korrekt iparosmunka.
A Garuda (Eater of Snakes) egy tipikus Brainstorm szám, nehéz és sötét riffekkel, mérsékelt tempóval, összességében intenzív atmoszférával, erősen indiai ihletéssel mind a szövegben, mind a zenében, itt-ott szimfonikus elemek villantásával. Ugyanakkor ezen keleties elemek használata szerintem akkor indokolt, ha egy erős témát színez, kiemel, nem akkor, ha tulajdonképpen erősen izzadtságszagúan jelenik meg egy közepesnél nem jobb dalban, ahogy ebben az esetben sem érzem indokoltságát, bár tudom, hogy a Brainstorm gyakran használja ezeket a zenei elemeket. Ja, és engem kifejezetten bosszant a refrén elnagyoltsága.
Na, akkor ebbe a „nihilbe” érkezik a False Memories, ahol a fő riff azonnal padlóztat, a szám maga pedig nagy sebességgel tarol le. Itt kiváló az egyensúly az énekstílus tekintetében a kemény és a dallamos között, az énekdallamok pedig elég erősek ahhoz, hogy hatásosak is legyenek. A klasszikus Helloween-jellegű gitármunka elég feltűnő megoldás, de egyáltalán nem zavaró, sőt kifejezetten jól esett, felfelé indul az a bizonyos görbe (a ’la Brainstorm). Ismét erős indiai hatással bír a The Shepherd Girl (Gitavoginda), amely egészen erős hangulati alapozással indul, de hamar beindulnak a gitárok, bár inkább maradunk középtempóban, Andy éneke nyugodt és finoman támaszkodik a gitárriffekre, míg a refrén nagyon dallamos, itt érezni először az albumon az énekdallamok erősségét. A szimfonikus elemek itt erőteljesek és élettelik, ez az egyik epikusan építkező szám az albumon, a gitárszólóhoz vezető rész pedig különösen lenyűgöző, kiváló tétel ismét.
A tempó csak nagyon enyhén növekszik a Your Soul That Lingers in Me-nél (sőt, megjegyzendő, mintha ez a felvétel egyenesen az előző szám folytatása lenne, szinte ugyanaz a dob-basszus ütemezés és ténylegesen a fő riff is…). A refrén szép ívű, de nem olyan erős, mint előzőleg, de nagyon masszív zenei alapokon nyugszik, a gitár a vége felé kivételesen dallamos, jót is tesz a dalnak. Itt működik közre a Leaves’ Eyes énekesnője, Elina Sirala a második verzében majd a kórusokban, aki a tőle megszokottnál kevésbé „operásabb”, jóval alacsonyabb, sötétebb tónusban énekel, ami ugyan illik a szám hangulatához, de ha elvennénk innen, egyáltalán nem hiányozna, sokat nem emel a szinten, sőt kissé szürkének is tűnik.
A másik kedvencem az albumról a Masquerade Conspiracy, aminek a fő riffjét már hallottuk korábban is tőlük (talán a Firesoul-ra emlékeztet). Egyértelműen ez a legkeményebb, leginkább gitárközpontú szám az a Plague Of Rats-en, valamint az egyik leggyorsabb is, power/thrash hangulatú, intenzív fergeteg, kiváló énektémákkal, ismételten. Az utolsó pörgősebb tétel a From Hell, ami egy hagyományos power metal hangzású, dallamos tétel a Leaves’ Eyes másik énekesével, Alexander Krull-lal, aki a második verzében morog bele a mikrofonba. Ez önmagában rendben is van, de nem igazán tesz hozzá sokat a dalhoz, őszintén szólva, szerintem Franck énekhangja önmagában is elég erős lett volna ahhoz, hogy hörgés nélkül is elvigye a számot, Krull úr (akiről még egy bolygót is elneveztek :-)) tisztességes munkát végzett, nem lett zavaró tényező, sőt vele született meg a Brainstorm első Amon Amarth tribute felvétele :-).
Amire pedig nem számítottam egyáltalán, hogy ezek után jön az album két legkiválóbb tartóoszlopa. A kiváló hangulattal bíró The Dark of Night, ami egy lassabb tétel, gitármunka tekintetében dallamos és visszafogott, a dalban jobban érvényesül az ének és a billentyűs színezés, míg a refrén keményen, de mégis nagyon lassan és nyugodtan ragad magával, inkább a hangulat fokozása a cél, mintsem hogy túlságosan hivalkodó vagy fülbemászó legyen, a lágyan epikus zárórész pedig nagyon klassz, imádom. A másik nagy kedvencemmé a Crawling vált, ami egy inkább billentyű-orientált szám, erős aréna rockos ízekkel. A gitárok nagyon lendületesek, de extra dallamosak és bár a szám mérsékelt ütemben halad, nagyon vidám és szórakoztató hangulata van, különösen a refrén rendkívül fülbemászó, és az album legjobb dallamai is itt jelennek meg.
Az albumot sajnos a Curtains Fall zárja, ami annyira hazavágja a jó hangulatomat, ahogyan arra csak ez a zenekar képes. Annyira tipikusan „kellmégegyavégére” dal egy idegesítő „ooooo”-zós és összecsapott refrénnel, hogy azért járna egy seggberúgás a zenekarnak. Középszerűnek sem alkalmas, felesleges tákolmány, erősítve a hagyományt, hogy a Brainstorm mindig el…a a lezárást.
Akkor milyen is a Plague Of Rats? Mint általában nekem a Brainstorm albumok. Tipikus íve van, gyengébb kezdés, emelkedő minőség (helyenként kiemelkedő csúcspontokkal), majd erős lehanyatlás. Olyan, mintha csinálnánk időnként pár erőset, majd kedv, motiváció (ki tudja?) hiányában töltelékeket is képzünk, hogy teljen az idő. Ha nincs 10 jó, nem elég 7-8 szám meg az intró? Nem értem. A fentiek mellett nem csapnivaló, sőt az életműben erősnek mondható alkotás az idei eresztés, csak pont úgy és ahogy szokták, mintha nem tanulnának az előzményekből, pedig ez kevés az előrébb lépéshez (már ha egyáltalán akarják még). Mindenesetre meghallgatni érdemes, de hogy új lelkesedők majd akadnak-e, nem tudom, talán a múlt és az erős élő-adás még toboroz új közönséget a meglévő mellé. Nálam a banda eleve 6-ról indul, az album maga erős hetes, de a három-négy kiváló dal miatt lett a pontszám gyenge 8, meg ugye talán majd legközelebb jobb lesz, mert most már sikerült, majdnem…
8/10