Ahogyan korábban, a Cemetery Skyline albuma kapcsán kifejtettem, a 2000-es évek elején nagyon éltem a dark-gothic rock/metal műfajt (ide nem értve az azzal járó külsőségeket). Visszatekintve továbbá megállapítható az is, hogy a metal ezen szcénája a világ minden táján a csúcson volt akkoriban. 2003-ban, az USA-ban az Evanescence szárnyalt népszerűsége csúcsán olyan dalokkal, mint a Bring Me To Life, míg Európában mindenhol briliáns gothic metal zenekarok működtek, Olaszországtól (Lacuna Coil) kezdve, Németországon keresztül (Lacrimas Profundere) egészen Finnországig, ahol a vitathatatlanul lenyűgöző, dallamos, jellegzetes melankóliával rendelkező dark-gothic metal volt akkoriban az egyik vezető exportcikk, melynek útját a nagyvilágban leginkább a mindenható H.I.M. kövezte ki. Ugyanakkor kiemelendő, hogy a 2000-es évek eleji finn színtér ennél sokkal mélyebbre is hatolt, mármint a hatások tekintetében, rövid, de kötelező leckeként a finn rock-metal ezen különleges időszakát olyan zenekarok fémjelezték ugyanis, mint a Sentenced, a The 69 Eyes, a To/Die/For, a Negative, az Entwine és a Charon, amelyek mindegyike jelentős befolyással bírt önállóan is. Aztán ide érkezett meg a For My Pain is, amely vitathatatlanul az évtized legjobb gothic metal albumával, a 2003-as Fallennel került fel a látómezőre. (De, ha jót akarsz, szívemből ajánlom a Soulrelic egyetlen albumát is.)
Az akkoriban épp szünetet tartó Eternal Tears Of Sorrow (Áldja meg őket a Mindenható!) basszusgitárosa, Altti Veteläinen és dobosa, Petri Sankala által összehozott projekt később kibővült a Nightwish-sel épp akkor csúcsra emelkedő, de kicsit ráérő Tuomas Holopainen billentyűssel, valamint szintén az Eternal Tears of Sorrow-ból érkező gitárossal Olli-Pekka Törrö-vel (Ahogy többször leírtam már, a legmetalosabb nevű zenész, ever!), a Charon gitárosával, Lauri Tuohimaa-val és Juha Kylmänen énekessel a Reflexion-ból. Az ezzel a felállással jelentkező finn „szupergrupp” a Fallennel minden elvárásnak megfelelt, mivel az albumon minden megtalálható volt, ami szem-szájnak ingere lehet, a kemény és dallamos gitárriffektől kezdve a káprázatos billentyűs hangszereken át a dupla lábdobokig és a sötéten romantikus (esetenként popos) énekig. A tökéletesen komponált és producerelt, lehullott levelekbe burkolt angyalos borítóval rendelkező lemez minden dalával (különösen a My Wound Is Deeper Than Yours, a Dancer in the Dark és a Rapture of Lust) együtt egy lélegzetelállítóan egységes és kerek produkciót eredményezett. (Olyannyira, hogy nem telik el azóta sem hónap, hogy legalább egyszer meg ne hallgassam…Sőt, a megjelenésekor annyira a hatása alatt voltam, hogy a 2003-as Summer Rocks-os Nightwish koncert előtti dedikáláson a lemez borítóját dugtam a kellően meglepettem rám meredő Tuomas orra alá, miközben az őt közrefogó Tarja és Empuu erősen pillázott, hogy mi is történik, hehe.)
Miután 2004-ben megjelent még egy háromszámos EP, a Killing Romance, úgy tűnt, hogy a zenekar nem egyszeri projekt lesz, voltak hírek készülő második albumról is, azonban röviddel ezután a For My Pain csatlakozott az őszi harmóniához, eltűnve szem elől… Sajnálatos volt ez a rajongók számára, akiket elvarázsolt az érzelmek tengere, de érthető is volt, hogy szünetelni fog a banda, tekintve, hogy minden tag egy másik sikeres és aktív banda tagja is volt. Az évek ilyetén évtizedekké váltak és hamarosan mindenki elvesztette a reményt, hogy a For My Pain valaha is visszatér. Aztán, látszólag a semmiből, 2023. végén jöttek a pletykák, hogy a For My Pain készen áll a visszatérésre.
Az újraegyesülés aztán izgalmasan egybeesett a debütalbum 20. évfordulójával, ráadásul az eredeti felállás nagy része is visszatért (Juha Kylmänen, Lauri Tuohimaa, Olli-Pekka Törrö, Altti Veteläinen). Ezzel egy időben a Reflexion-ből Ari-Matti Pohjola dobos is csatlakozott és a Poisonblack-ből Marco Sneck billentyűs pótolta az alkotói szempontból ki tudja merre járó Tuomast. A visszatérést az új zenék ígérete, majd 2024. tavaszán egy vadonatúj dal, a Recoil into Darkness, Halloweekor a WitchBitch Elite, 2025. februárban a Hetken Tie On Kevyt, májusban a Time Will Heal Our Wounds, majd októberben a Windows Are Weeping következett, majd bejelentették a Buried Blue-ra keresztelt album megjelenését is.
Az idén, január 9-én megjelent új album tehát 23 évvel a Fallen után érkezett meg, stílszerűen a legnagyobb hó által uralt, sötét-hideg tél közepébe. (Ennél csak egy esős őszi időpont lett volna jobb talán, főként mert előttem van, hogy ez a fajta muzsika mennyire nem tudott érvényesülni az első H.I.M. koncertélményem alkalmából, ami a 2001-es Sziget Fesztiválhoz kötődik.) A zenekar által producerelt Fallenhez hasonlóan ismét sikerült barázdákba préselni az érzelmek fájdalmasan éltető és melankolikus erejét. Erre a tényre építve a Buried Blue 11 dalból áll (melyek közül a fentieket előzetesen már ismerhettük), és ugyanolyan erőteljes hangulatot áraszt, mint a Fallen. Mindig nehéz összehasonlítani az egyik albumot a másikkal, és ez valószínűleg igazságtalan is egy előadóval szemben, azonban még több mint húsz év után is olyan, mintha megállt volna az idő a For My Pain dalszerzésében, a hangsúly a kiváló minőségű kompozíciókon és az érzelmeken van. Ami semmiképp nem azt jelenti, hogy önmagukat ismétlik meg, mivel nekem úgy tűnik, most keményebb és fémesebb az összkép, 2003-ban azonban talán virtuózabb volt a hangszerelés.
Megállapítható tehát, hogy az album hangulatában erősen hasonlít a Fallenhez (még Travis Smith is visszatért a borító elkészítéséhez), de van természetesen fejlődés is, amellyel új elemek szövődtek ad a For My Pain hangzásához. Ez jól látszik például a már említett Widows Are Weeping című számon (melyben a Nightwish-ből Troy „Pumukli”, illetve, bocs: Donockley fújja a magáét, meg a többi fújóst). Könnyen lehetett volna ez is egy újabb korszakos Nightwish-re hajazó folkos zsákutca, de a For My Pain azért csak legyűrte a hatást és olyan ízekkel pakolta meg a tételt, hogy egy fogós dark-folk sláger született. Nagyon különbözik a For My Pain korábbi felvételeitől a kihagyhatatlan Isle of Solitude is, amely nagyon epikus dallammenettel rendelkezik, akárcsak a Black Calla Lilies azzal a pár igazán meggyőző váltással.
Ezeken kívül emlékezetes az élénk Hungry For Desire, a szomorúságosan szép történettel bíró Child of the Fallen, a káprázatos Tethered (melyen a Silentum Riina Rinkinenje is közreműködik). Mindegyik alkotásnak megvan a saját lelke, emlékezetes billentyűs hangszerekkel, gitárriffekkel és Juha Kylmänen kísértetiesen búgó, zengő negédes énekével. De ez csak a jéghegy csúcsa, mivel csak rajtad múlik, hogy mélyebbre merülsz-e a hullámokkal támadó hangörvényben és felfedezed-e, nekem mit ad át a Buried Blue.
Szóval ez nem csak egy visszatérő album. Aktuális lenyomata annak az érzésnek, amit csak ez a fajta muzsika tud megjeleníteni. Nyilván kell hozzá némi érzelmi intelligencia és nyitottság, de azt ígérhetem, ha magadba fogadod, nem hagy cserben, sőt áthidalja a múlt és a jelen közötti szakadékot is. Én köszönöm a bandának, hogy élettel tölti meg, tartja fenn a már csak nyomokban létező dark-gothic színteret, sőt kellemes nosztalgiával és kellő alázattal átitatott tisztelettel őrzi annak hagyományait. Szerintem akit egykor megfertőzött ez az érzelemdús műfaj, sosem tudja igazán elengedni és gyakorta nyúl vissza a régi kedvencekhez. Ebben segít ez a lemez, hogy emlékezzük a régi kedvencekre, ugyanakkor meglegyen a remény, hogy van és remélem, lesz még ilyen alkotás.
Non plus ultra!