Az idei nyár elmúlt 2 hete piszkosul zsúfolt és már – már megismételhetetlenül erős volt etal téren. Teltházas vagy ahhoz közeli show hetente többször, közte igazi ritka csemegék. Ember legyen a talpán, aki mindegyiken ott volt és még bírja szusszal. Külön öröm számomra, amikor egy Budapest Parkot nem csak a populáris hazai bandák tudnak megtölteni, hanem a keményebb vonalat képviselő szívemhez közel álló nemzetközi metal bandák eseményéhez is kikerül a sold out felirat.
A los angeles-i testvér trió, a Palaye Royale az utóbbi években egyre sűrűbben kerül a szemem elé, viszont még sem hallottam egyetlen számot se tőlük egészen eddig a napig. Hazánkban is többször megfordultak, nagy fesztiválokon állandó név, stílusban eltérő bandák viszik magukkal előszeretettel turnékra, de nem éreztem a késztetést meghallgatásukra. A vizuálisan intenzív kiállású art rock/ modern alternatív rock csapat nem kegyelmezett. Olyan változatos és mozgalmas produkciót hozott, ami nem szokványos mostanság. Legalábbis számomra.
Minden egyes dal hozott valami váratlant, olyan érzés volt mintha a rövidebb 45 percükbe mindent bele szerettek volna sűríteni, amit headlinerként szórakoztató és interaktív elemekként szoktak használni. Első megtekintésre emiatt igen kaotikus élmény volt. Már a második dalnál simogathatták az első sorokban tartózkodók Sebastian Danzig gitárost, aki személyes kedvencem lett a csapatból látványos gitár játékával, karakteres mozgásával. Innentől aztán egymást követték a közönséget bemelegítő feladatok. Többszörös, lassan minden bulin előkerülő guggoltatás, vízipisztolyos locsolkodás, lufilabdázás, wall of death és circle pit. Utóbbi kettőnél kikerekedett a szemem, nehezen képzeltem el milyen témát rejtettek a rock & rollos alapok közé, aztán bedurrant egy olyan nu metalos breakdown, aminél hirtelen azt se tudtam milyen seményen jelentem meg. Zeneileg nagyon sokszínű műsort kaptunk, bár főként a legutóbbi nagylemezük, a Death and Glory dalai tették ki a szűk 45 perces setlist gerincét.
A tetőpont egyértelműen a záró dalnál csúcsosodott ki, Remington Leith énekes a közönség tengerében való csónakázásával. Nem az én világom a stílusuk, de látom miért van nagy sikerük világszerte. Minden egyes tagban ott van az az extra, a dögösség, ami elvarázsolja az embereket, vérbeli rocksztár alkat mindegyikük. Zeneileg változatos, tipikusan olyan műfajban alkotnak, amit nem kell lenyomni senki torkán, ha valahol megszólal tökéletes háttér aláfestés. Amennyiben bárki kíváncsi lenne, megtekintheti őket augusztus 6-án a Sziget Fesztiválon, ahol valószínűleg már nem egy ehhez hasonló kapkodó, összetömörített műsort fognak adni. A jó hangulat garantált.
A kaliforniai Avenged Sevenfoldot nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatni. Valamilyen úton – módon biztosan eljutott olyanokhoz is, akik nem jártasak a műfajban. Az én korosztályom tini éveiben, az egykori Viva Tv toplistáit hallgatva akaratlanul találkoztunk a jubileumi 20. születésnapját ünneplő City Of Evil legjobbjaival. A main napig fel tudom idézni a reklámok között felcsendülő Bat Country rövid refrénjét, illetve a Seize The Day máig feledhetetlen klipjét. Reménykedtem, hogy ezen évfordulónak köszönhetően a setlist főként erről az albumról fog szólni, de közben sejtettem, hogy ez nem olyan egyszerű. A turné nem így lett beharangozva és mára olyan mennyiségű slágert tettek le az asztalra, hogy nem lehet egyszerűen egy albumról szemezgetni kizárólag. Az évek alatt megjelent albumok sokszínűsége több zenei réteget is képes volt bevonzani, ki kell elégíteni a színes közönség mindig egységét valamilyen szinten. A nagyon megosztó 2023-as A Life Is But A Dream megjelenése óta pedig bekerült egy erősen elvont zenei réteg is ebbe a közösségbe, tehát sajnos (számomra leginkább) nem maradhattak el ezen album „jobb” (elnézést mindenkitől, aki imádja!) dalai sem.
Én kifejezetten aggódtam ezektől. Próbálkoztam, többször is nekiestem az albumnak, de képtelen voltam megszeretni. A koncertet nyitó Game Over pont az a darab, amit fogyasztásra alkalmasnak találok, így nem volt rossz választás, és őszintén szólva élőben sokkal jobban működtek a dalok, mint felvételen. A hatalmas kivetítőkön minden számot külön animációkkal vezettek fel, illetve közben is erősen hozzáadott egy szemet gyönyörködtető vizuális élményt. Vannak szituációk, ahol ez elvesz a produkció élvezeti értékéből, hisz könnyen tereli a figyelmet a lényegről, magáról a fellépőről, de itt jó volt a balansz, nagyon jó kiegészítés volt.
A végig kommunikatív és jó kedélyű M.Shadows életem egyik legmeghatározóbb énekese, ő az, akinek énekhangját másodpercek alatt felismeri bárki csukott szemmel is. Nekem és mindenkinek, aki ma látta őket először hatalmas élmény látni és hallani élőben egy ilyen korszakot meghatározó személyt. Azok a jellegzetes mozzanatok, amiket fiatalon csak a televízióban láttunk, a szemünk előtt vált valóságossá, ez egy felejthetetlen élmény, amit csak még feljebb emelt Synyster Gates a legendás szólóival. A 90 perces játékidő változatosságban jelesre vizsgázott. Két főbb időszakot tudnék kiemelni, amikről nagyon nehéz nem nosztalgiával és szép emlékekkel ittasan beszélni. Az Afterlife, Hail To The King, Buried Alive triumvirátusa után, úgy voltam bármi jön már csak gyengébb lesz. Gondoltam én… A vetélytársként betoppanó közönségkedvenc Nightmare, a már emlegetett tininevelő Bat Country és a fájdalmasan fülbemászó Unholy Confessions trió jött, látott, győzött.
Kissé fájóan érintett a szülinapos erős hanyagolása, de nem lehet panasz összességében. Ikonikus dalokkal varázsolta el a telt házas Budapest Park közönségét Orange County büszkesége. Shadows kiemelte egy ponton, hogy ez a turné közel áll a szívéhez, hiszen több olyan helyre jutottak el, ahol régóta nem jártak. Talán ez is dobott a hangulaton, plusz a Sevenfoldra kiéhezett közönség is hatalmas energiákat nyújtott a bandának, ami szemmel láthatóan doppingként hatott a tagok számára.
A fő negatívum a levonulás volt számomra, és kifelé menet többektől elcsíptem, hogy igen fura volt számukra is a „hirtelen” távozás. A koncertet záró A Little Piece Of Heaven előtt elhangzott a búcsúzás, de a jól megszokott meghajlás, fotózás és ereklye dobálás elmaradt. Nálam ez mindig mínusz pont az előadó számára, nem ugyanaz az érzés elkapni egy setlistet vagy pengetőt a díszletet bontó személyektől, mintha a banda tagjaitól szereznéd meg. Ez kis csalódás lehetett többek számára, de ezen apróságon kívül felejthetetlen élménnyel gazdagodhattunk.
Közben csendben még reménykedek egy City Of Evil turnéban.