Madonna az elmúlt években (évtizedben?) leginkább a túlbotoxoláson viccelődő mémekkel került be a médiába. Az új generáció számára talán már nem is ismert, vagy csak a megöregedni képtelen popsztár archetípusa. Azonban nem lehet elfelejteni, hogy ő a ’80-as és ’90-es években a Pop Királynőjeként lett apsoztrofálva, és nem véletlenül. Munkássága, dalai, imidzse definitívek, és korszakokon átívelően mutatott utat a pop és tánczenék világába. Hosszú kihagyás és néhány erősen kérdőjeles kiadvány után pedig megjelentette a Confessions II című anyagát – amitől konkrétan leesik az ember álla. A Warner gondozásában megjelent tizenötödik stúdióalbum egyértelmű folytatása a 2005-ös kultikus Confessions on a Dance Floor-nak, és egyben Madonna nagy visszatérése. Lemezkritikánk.
Egy hosszabb vonatutazáson kezdtem el pörgetni a telefonomat, amikor szembe jött a hír, hogy kint van az új Madonna lemez. Koromból fakadóan már a ’80-as évek nagy slágerei is beégtek nálam, aztán tiniként kezdtem a ’90-es években az elektronikus zenei irányváltást lekövetni. Rajongó sosem voltam, de Madonna mindig, minden időszakában fontos, szerethető és iránymutató produkumokat tett le az asztalra, és formálta a popkultúra egészét. Innen indulva tehát egyértelmű volt, hogy önmagában a lemez megjelenésének ténye egy olyan hírérték, ami arra késztet, hogy 2026-ban is rátenyereljek a Play gombra, hogy aztán kétszer pörgessem végig az egész lemezt egy fenékkel… és csak azért kétszer, meg véget ért az utazásom. Ez a kis személyes felütés pedig úgy nyer kontextust igazán, hogy ha konkrét dalokkal írjuk le a lemezt: itt bizony 16 dalról, és több, mint egy órás hosszról beszélünk. A mai világban stílusfüggetlenül furcsa már önmagában a lemez is, de az, hogy valaki egy bő órát kíván az életünkből, az ritka. Már-már merészségnek is lehet nevezni. Persze Madonna Louise Veronica Ciccone kisasszony már túl van azon, hogy bármilyen megfelelési kényszere legyen. Épp ezért olyan ez a lemez, hogy mindenféle megeröltetés nélkül hallgatható.
Könnyed nyári táncos dalcsokor – ugyanakkor van mélysége is, ha az ember kellő figyelmet szentel neki.
Madonna 1998-ban, a Ray of Light lemezén kezdett el az elekronikus zenei irányba kalandozni, a kezdetekben William Orbit közreműködésével. Ez az irányváltás olyannyira jól sikerült neki, hogy gyakorlatilag azóta is ezt az utat követi.
A mostani jól illeszkedik az életmű képébe, még a nagy kihagyás ellenére is, vagy talán épp amiatt. A dalok egy folyamatos, DJ szettes mixé állnak össze, amely az EDM, melodikus house, dancepop elemeket ötvöznek. És mivel az EDM gyakorlatilag a 2000-es, 2010-es években volt a csúcson Avicii, David Guetta és más előadóknak hála, így 2026-ban ez a fajta zenei koncepció egyfajta menő retrónak hat már. A hangsúly pedig a menőn van.
A zenén túl a kontinuitáshoz nagyon sokat hozzáadnak a közreműködők: az album sikerének kulcsa a produceri székben ülő Stuart Price, akivel Madonna a 2005-ös lemezén dolgozott utoljára együtt. A közös munka gyümölcse a méltó folytatás: egy album, amely az igényes kortárs popzene legmagasabb fokát mutatja be. Mellette Martin Garrix, az elektronikus tánczene világsztárja gondoskodott arról, hogy a lemez egyik központi dala, a Bizarre egy egyszerre fülbemászó és lépegetős partyhimnusz legyen.
A fiatalabb korosztály megszólítására remek startégia az, hogy olyan énekes közreműködők is vannak a lemezen, mint például Sabrina Carpenter. A Bring Your Love című tételben a fiatal popcsillag megjelenése a lemezen egyfajta stafétabot átadásként is értelmezhető. A dal egy olyan duett amely hidat képez Madonna és a mostani generáció közt.
Mellette más feltörekvő tehetségek is helyet kaptak a lemezen: Stromae, a napjainkban egyre nagyobb teret kapó belga előadó, Feid, a kolumbiai reggaeton sztár, akivel a közös szerzemény a latin világot is megjeleníti a hallgató számára.
A legizgalmasabb feat. Lola Leonal, Madonna legidősebb lányával készült, aki közreműködik egy bensőséges hangvételű dalban. Ezzel el is értünk a lemez legszemélyesebb pontjára.
Nem lehet tudni, hogy ez egyfajta nagy visszatérés, vagy utolsó nagy dobás, karrierösszegzés volt-e. Az idő majd eldönti, hogy ez a lemez hol helyezkedik majd el a bő négy évtizedes impozáns életműben.
De összességében elmondható, hogy a Confessions II egy érett, energikus lemez, amelyről nem hiányzik az önreflexió sem. Remek bizonyítéka annak, hogy Madonna még mindig képes újraértelmezni önmagát a kortárs popzene gyorsan változó világában.