Alig egy év telt el a csapat legutóbbi lemeze, a Blood, Sweat and Beers óta és máris itt a folytatás! Bevallom, kicsit féltem ettől a tempótól, de ismerve a tagok maximalizmusát, azért nem volt bennem komoly aggodalom.
Kapunk 9 új dalt, plusz egy Intro-Outro párost, mellé pedig egy bónusz tételt, eldugva a lemez végén. Egy év alatt több, mint impozáns termés. Legutóbb azzal zártam soraim, hogy a Jolly Jackers egy komoly ígéret a hazai irish folk-punk zenei palettán, amit bizonyít a lemezszerződés is. Ennek fényében elsőre egy picit meglepett, hogy nem valami bivalyabb, polírozottabb hangzással robban be a Billy The Crook, majd megfejtettem: Ezúttal is arra törekedhettek a srácok, hogy a megszólalás maximálisan élő legyen, ne pedig valami kipolírozott, műanyag maszlag. Szerintem ez maximálisan sikerült is, mire a refrénhez értünk, a fülem hozzá is szokott, bár ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult az ütős dal is. A másodikként érkező Reach, Famous and cool egy visszafogottabb, slágeresebb darab, ahol jobban kijönnek a hangszerelési finomságok és az ízes hegedűjáték. A See You At The Sea-nél azért kezdtem izgulni, hogy ennyire középtempós lesz-e a lemez többi része? Nincs baj ezzel a tétellel sem, de valamiért gyorsabb, bulizósabb dalokra számítottam, főleg a lemez elején. Aztán amikor a Chameloen balladás, akusztikus gitáros bevezetője elkezdődött, majdnem elküldtem pihenni a lemezt, de itt volt valami furcsa, valami más. Mintha vegyülne bele egy leheletnyi country is, főleg, amikor Sztivi elkezd énekelni. Aztán ez a feeling el is tűnik, ahogy beindul a dal, majd újra visszatér és lesz belőle egyfajta érdekes hibrid, ami a lemez egyik legjobb nótája is egyben. Felkaptam a fejem és mielőtt továbbmentünk volna, meg is hallgattam újra és nyugtáztam, hogy ez igen! Ez végre valami más! Az első három is dal is megmutatta, hogy jó dalokat már ír a csapat csuklóból, ez pedig hogy újítani is képesek. Ez a feeling kicsit érezhető a War-ban is, pedig az egy hamisítatlan irish tétel, némi Thin Lizzy-érzéssel megfűszerezve. Együtt a Chameleonnal, igazi, éneklős-táncolós darab. A Dancing Shoes egy határozottan lazítós, pattogós tétel, amit a női ének kellemesen elad és abszolút úgy érezzük közben, mint egy táncházban lenne, akárcsak utána, a Lies-nál. Hiába más a két tétel, szinte teljesen, mégis jó érzékkel kerültek egymás után. A Deaf and Dumb-ban is visszaköszön a country-feeling, sőt, már-már country dalnak is elmenne, ha kicsit több hegedű lenne benne. Talán ebben a dalban van a legerősebb refrén az albumon. Az utolsó dal, a Demons And Angels ismét egy hamisítatlan ír darab, kiabálós, pattogós, együtt éneklős-táncolós dallamokkal, akkora lendülettel, ami után kétlem, hogy lenne olyan, aki szereti a stílust és ne akarná újra meghallgatni a lemezt. (Márk szólója benne pedig külön dicséretet érdemel!) Az Outroként funkcionáló Until We Meet Again, illetve a rejtett bónusz jazzes pillanatai abszolút jó zárszavak.
Mint említettem, a hangzás egy kicsit száraz és koszos, de ennek a stílusnak egy azért jobban áll, mint a túlpolírozott, steril megszólalás. Nincs különösebb probléma vele, a dalok jellegéhez abszolút igazodik. Néhol lehetne egy picit több a basszus, vaskosabb a gitár, de ez inkább csak észrevétel, mint probléma. A borító és a hozzá kitalált design nagyon illeszkedik a címhez, tényleg kékes minden, határozottan tetszik! Bár ezen a téren a Jolly Jackers az elejétől fogva erős és ad magára, hiszen már a Sobriety is nagyon designos volt.
Lehetne még sokat filozofálgatni erről a korongról, de nem igazán érdemes. Csak ismételni tudom magam: ha csalódtál a tavaly Dropkick Murphys vagy Flogging Molly lemezben, akkor valószínűleg itt megtalálod a számításodat. Néhol ugyan kiszámítható, viszont néhol kellemes meglepetéseket tartogat, éppen ezért egy üde színfolt az idei év hazai lemezei között.
10/8! Erős, nagyon erős! 🙂
A zenekart itt tudod követni:
https://www.facebook.com/JollyJackers/