Az Infected Mushroom volt az a duó, aki bevezetett engem a pszichedelikus zene elektronikus vonalába még a Vicious Delicious című albumuk idején. Azóta is megmaradtam rajongójuknak, elképesztőnek és zseniálisnak tartom munkásságukat. Tavaly szeptemberben volt alkalmam látni őket élőben is, csalódás nélkül, elégedetten és még nagyobb rajongással térhettem haza. Természetesen egy ilyen élmény után az idei eseményen való részvétel nem is volt kérdéses.
A Budapest Park, mint mindig, most is tárt karokkal várt („hagyd kint a valóságot”). Gondoltam, erre a bulira ez a szlogen talán még inkább illik, mint önmagában a parkra. Kapunyitásra érkeztünk, a kellemes szeptemberi este (a nincs hideg, nincs meleg kategória) megelégedéssel töltött el (amennyi eső esett mostanában). DJ Hruscsov nem volt rest, a kapunyitás után néhány perccel már „adta is alánk a lovat”, és bár a Park színpadhoz képest legtávolabb részén foglaltunk helyet, a zene itt is elbűvölő volt. Nyilván könnyebb egy ilyen bulit hangosítani, mint egy teljesen élő zenekart, de a Park akusztikája ettől függetlenül is jóval átlagon felüli.
Barátaink nyolc órára voltak beharagozva, ekkorra már tisztes tömeg várakozott, miközben egyre többen kezdték átadni magukat annak az érzésnek, amit a zene inspirált bennük. A tömeg pedig egyre csak nőtt. Nyolc óra húsz perc körül lépett színpadra az Izraeli származású páros, Erez Eisen és Amit Duvdevani. Az ováció pedig, amely megérkezésüket kísérte, már önmagában garantálta, hogy ezt az estét nem fogjuk elfelejteni.
A bulit eredetileg Old School Live névre keresztelték, mondván, olyan műveket hallhatunk majd, amelyek még jóval a mainstream korszak előttiek. Az első néhány alkotásuk még bele is fért volna ebbe a meghatározásba, de ahogy telt az idő, egyre újabb és újabb dalokat (lehet dalnak nevezni?) tapasztalhattunk meg. Nem véletlen a kifejezés. A duó valóban egy olyan előadást prezentált nekünk, amelyet már nem lehetett egyszerűen csak hallgatni. Tapasztaltuk, éreztük és befogadtuk azt a valóban nem evilági mágiát, amelyet elénk tártak („hagyd kint a valóságot”). Félelmetes volt, és az ember mégis egyre többet és többet akart. Nem mellesleg néhány szám mellé rúdtáncos lányokat is kaptunk.
Eközben nem lehetett nem észrevenni, hogy ők ketten mennyire kiegészítik egymást. Erez végig a pult előtt állt, arcáról kevés érzelmet lehetett leolvasni, ami elég furcsa volt, tekintve, hogy néhány ezer ember épp megőrült attól, amit ő csinált. Szó szerint igaz volt rá a kifejezés, szeme sem rebbent. Néha azonban, amikor Amit hülyéskedése elért egy bizonyos szintre, eleresztett egy-egy szolid mosolyt, de semmi többet. Egyszer talán láttam nevetni is. Amit, Erezzel ellentétben megőrült a színpadon. Ő legalább annyira átadta magát az érzésnek, mint a közönség, folyamatosan mozgott, ugrált, üvöltött, énekelt, gerjesztette az embereket. Néha persze visszatért a pulthoz, de ez kevésbé volt jellemző rá. Nem is volt probléma ezzel a felállással, ketten együtt megmutatták, hogyan lehet ez a világ egyszerre őrült és vad, miközben szolid és teljesen nyugodt marad legbelül.
Hitelességük és sikerük titka pedig nem csak munkájuk egyediségében keresendő. Fontos megjegyeznem, hogy amikor ezt a két embert a színpadon látjuk, olyan, mint ha az alkotást magát látnánk. Mint ha a pszichedelikum, amelyet legnagyobb részt a fülünkkel fogadunk be, megtestesülne a színpadon, hogy ezzel az őrület végső rétegeit is ráborítsa a közönségre.