10 éve hagyott itt minket a Mester!
Szabó Róbert:
Itt ülök a gép előtt, túl a karácsonyi hacacárén. A lakásban még ott vibrál az ünnepi zsongás maradéka, a hasamban pedig a töltött káposztáé, de én már befelé figyelek. A kezemben egy pohár Jack & Coke, úgy iszogatom, kicsit öregesen, ahogy tőle láttuk annyiszor. Ahogy nézem a jégkockák olvadását belém hasít a felismerés: tíz éve. Pontosan tíz éve, hogy nincs köztünk. És bármennyire is közhelyes, nekem még mindig kurvára hiányzik.
Emlékszem, tíz évvel ezelőtt, amikor a hír megjött, csak ennyit tudtam kipréselni magamból: „Legyen neki könnyű a föld! Isten veled! Egész egyszerűen felfoghatatlan, hiszen úgy volt, hogy Ő halhatatlan!” Ma, egy évtized távlatából látom csak igazán, mekkora űrt hagyott maga után.
Lemmy ugyanis nem egy rockzenész volt a sok közül. Ő maga volt a Rock ’n’ Roll. Ő testesített meg mindent, amit ebben az életmódban szeretni lehet: a hitelességet, a zabolátlan erőt, a lazaságot és azt a karcos humort, ami még a legnehezebb időkben is átsegített minket. Ott volt benne a veszélyesség, a pimaszság és a bátorság, de mindez egy olyan mély intelligenciával és „street smart” bölcsességgel párosult, ami előtt az egész rockvilág fejet hajtott. Mindenki szerette őt, mert ő volt a kompromisszummentesség és a szabadság egyik utolsó bástyája. Ha Lemmy ott volt a színpadon tudtuk, hogy a világ rendje helyreáll. Nem lennék ma rocker, aki szívében örök lázadó maradt, ha nem lett volna Lemmy és a Motörhead. Az a rengeteg tökéletes lemez, brutális hangerővel döngetve, ahogy az öreg bibírcsókos elvárta, mindig is életem soundtrackjei voltak. Ha bulizni akartam Motörhed, ha csak lazulni Mötörhead, ha bánatos voltam Motörhed, ha vidám Motörhed. Mindenre is volt válasza Lemmynek és az éppen aktuális tettestársainak. Amikor elhunyt vele együtt egy picit a rockzene is meghalt. Idén pedig utána ment az egyik legjobb barátja Ozzy is. El sem tudom képzelni milyen bulit nyomatnak Ők most a túlvilágon.
Köszönünk mindent te anyaszomorító! Köszönünk minden dalt, köszönünk minden koncertet! Most megemelem a poharam. A jég koppan az üvegen, a hangszórókból pedig felüvölt az az összetéveszthetetlen basszusgitár. Tíz év telt el, Lemmy, de még mindig te vagy az igazi KIRÁLY, mert amíg létezik ember ezen a sárgolyón és létezni fog zene emlékezni fognak arra ki is volt Ian Fraser Kilmister! Szó szerint kitörölhetetlen nyomot hagytál az egyetemes popkultúrán!
Born to lose, live to win!
Gáti Viktor:
Ian ‘Lemmy’ Kilmister halálának tizedik évfordulója nem csupán egy legendás zenész elvesztésének jubileuma, hanem a rockzene fél évszázados korszak újragondolásának pillanata. Lemmy nem egy rockikon volt a szó klasszikus értelmében, sokkal inkább végpont: az ember, akinél a rock ’n’ roll életforma, erkölcs és végzet tökéletes egységbe kovácsolódott. A Fehércsíkláz című életrajzi könyv elolvasása a húszas éveim elején sokkoló hatású élmény volt. Lemmy már évtizedekkel halála előtt kijelentette, hogy a színpadon összeesve fog távozni és soha nem akar „öreg rockzenész” lenni, aki a nosztalgiából él. Ugyanilyen súlyú volt az a mondata is, miszerint soha nem akart példakép lenni – aki követi, az pontosan tudja, mit vállal. Ez a kíméletlen őszinteség volt Lemmy világnézetének lényege: nincs póz, csak döntés és következmény. Karrierje a hetvenes évek elején kapott lendületet a Hawkwind soraiban, majd 1975-től a Motörhead élén, negyven éven át, haláláig bizonyította a kompromisszummentesség elévülhetetlen elsőbbségét. Hatása felmérhetetlen: a hardcore punk nyers agressziójától a NWOBHM lendületén át a thrash és black metal megszületéséig – gondoljunk csak a Metallica vagy a Venom megalakulására és kezdeti hatására – egész színterek épültek a munkásságára. Ami még igazán egyedülállóvá tette Lemmyt, az a következetessége volt: amikor más irányzatok felhígultak, lelassultak vagy arculatot váltottak, a frontember és a Motörhead tovább gyorsított és keményebben szólalt meg – beemelhetett lélekmaró bluest vagy őserejű groove-ot, mindvégig nyers, harsány és önmaga maradt. Erre, ebben a formában senki más nem volt képes. Lemmy Kilmister a megalkuvást nem ismerő rock ’n’ roll örök, megingathatatlan mintaképe marad.
Kiss Ákos:
Igazából egész (rock)zenehallgatói „karrierem” alatt arról győzködtem magam, hogy nem is szeretem a Motörheadet. Lemmy halálhíre váratlan mértékben szíven ütött – még az előtt, hogy az egész nemzetközi zenei világot elöntötték volna a kollektív gyász posztjai, cikkei és memoárjai.
Egyszerre volt a rockandroll keresztapja, rajzfilmfigurája, apostola és lelkiismerete. Mindenhol ott volt és van. De a legnagyobb öröksége nem a zene, hanem a mondat, ami azt mutatta, hogy le tudta győzni a nehéz gyerekkort, és tudott óriásira nőni, ezzel pedig generációkat inspirált.
„Born to Lose, Live to win”
Pekó János:
2015. december 28. fájdalmas nap volt, na. Pár nappal korábban értesültem a betegségéről, mégha az már korábban tudott-sejtett is volt, látszott is, de maradt a remény, hátha még egy kicsit… Aztán pedig aznap, ahogy karácsony körül szokott lenni minden évben, egy nagyon kedves barátommal találkoztam, de csak könnyeinket nyelve tudtuk meginni a tiszteletet jelentő Jack-colát. Nem is emlékezve, inkább az emlékét éltetve.
A nagyon távoli, (egyúttal) egyoldalú barátságunk csak a 2000-es évek elején indult, addig csak érintőlegesen találkoztunk, de egy szilveszteren, elszenvedve a „hangos metalosok” száműzését a buliból, egy barátom autójában ülve, sörrel a kézben lement a teljes Bastards kazettán, én meg fertőzött lettem. Igen, erő, energia, rock ’n roll a legmagasabb szinteken, ez volt ő és mindenkori csapata. Jött aztán az egész életmű (korai Hawkwind is), „csak” egy koncert, egy máig is büszkén viselt (eredeti) merch-ing, a könyv, az életrajzi doku, meg még rengeteg audio-video élmény.
Nem volt mindig top, de mindig adott volt az alaprecept, a nagy hangerő mellett is a fifika és a dög. Nincs olyan album, koncertfelvétel, amin nem fog meg valami. Ez volt az, ami miatt vele lehetett tartani, meg persze a tökéletesen önazonos, „beleszarós”, de mégis profi hozzáállás.
Írigy vagyok most is, mert ő hitte, tudta és élte azt, amitől mi sokan-sokszor félünk, életöröm-élvezet, holnap meg majd lesz valahogy.
Szóval a lényének ténye, ami miatt nem felejtjük, nem felejthetjük el, mert azóta is mindig akad olyan pont az én életemben is, amikor elő kell vennem a Killed By Death-et, az Ace Of Spades-t vagy a Sacrifice-t (bár akkor lemegy általában az egész album is).
Amit én köszönök, hogy láthattam, lehet így is, szórakozva szórakoztatni, maradandót alkotni úgy, hogy közben jól érzed magad még úgy is, hogy tudod, elfogadod, nem vagy hibátlan. Ezért szerettük, szeretjük nem csak a muzsikáját, de Őt Magát is.
Köszönöm, hogy ha csak nagyon távolról is, de ismerhettelek, szeretettel őrzöm, vagy inkább helyesebben: éltetem emléked még így 10 év után is, meg még nagyon sokáig:
Thank you, Mr. Kilmister! Részemről a megtiszteltetés!
Szénégető Richárd:
Lemmy, a név, ami garancia a rock and rollra.
Ez az első gondolatom az Öregről. Sosem voltam Motörhead rajongó, a slágereket ismertem, szerettem, mindig volt bennem egy tisztelet feléjük, főleg Lemmy felé, de a Jóisten sem tudja, milyen okból, nem kezdtem el elmélyedni a munkásságukban. Pedig amikor anno a Sacrifice klipjét megláttam a TV-ben, konkrétan seggre ültem. Aztán ez egyszer megváltozott. Szólt egy barátom, hogy „Te, kijött egy film a Motörhead énekeséről, van felirat is, kéred?”. Ki a franc mond erre nemet, akit érdekel a rock and roll? Előtte nem sokkal kaptam kölcsön a Fehércsíklázat, de még nem kezdtem el olvasni, viszont a filmet azonnal megnéztem, ráadásul a feleségemmel együtt. Ahogy elkezdődött a Lemmy – 49% Morherfucker, 51% Son of a Bitch, sok kétségem nem volt afelől, mire a filmnek vége lesz, rajongó leszek én is. Így is lett. A film miatt azonnali instant kedvencem lett a Motörizer lemez és a Teach You How to Sing the Blues. Ahogy slendrián módon énekelte, hogy „Mastercard”, mondom ilyen laza senki nem lehet! 
Ahogy sztoriznak róla, ahogy Scott Ian meséli, mikor Lemmy mondta neki, hogy „Emlékszem a rock and roll előtti időkre…”, ahogy megveszi a boltban a The Beatles: Mono Boxot, végig hatalmas tanítás volt. Onnantól kezdve már nekem is egy Isten volt. Amikor a Bad Magic megjelent és az elején már picit erőtlenül beénekelte: „Victory or Die”, azonnal éreztem, valami földöntúli módon, ez itt a vége, az utolsó lemez. Majd elhesegettem a gondolatot, de sosem fogom elfelejteni, amikor 2015. December 28-án reggel felébredtem, mert Ellák birizgálta a lábam az ágy végében, Kata fogta a kezében és láttam, könnycsepp van a szeme sarkában.
– Mi történt?
– Elment Lemmy.
És csak csendben sírtunk, mert tudtuk, akkor, ott, tényleg meghalt egy darab a rock and rollból. Ugyanakkor azt is, hogy Lemmy örökre velünk marad.