Rendezte: Harold Ramis
Főszereplő(k): Bill Murray, Andie MacDowell, Chris Elliott
Történet: Phil Connors időjós az egyik legmogorvább alak, akivel csak televíziós dolgozhat. Nem elég, hogy cinikus, olykor pökhendi és utálatos, valójában nagyon magának való ember. Minden évben, február másodikán, a stábbal Punxsutawney-ba utazik, ahol a Punxsutawney Phil, a helyi nevezetesség, az időjós Mormota, előbújik odújából, hogy megjósolja, hosszú lesz-e a tél. Phil alig várja, hogy ennek az általa marhaságnak titulált eseménynek vége legyen, és végre mehessenek vissza Pittsburgh-be, ám egy hóvihar miatt a városkában ragadnak. Aztán másnap reggel valahogy újra február 2-a van. Majd harmadnap is. És azután is. Ez vajon így meg majd idétlen időkig?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden évben megnézem február 2-án az Idétlen Időkiget (Bár lehet, hogy ezentúl rendszer lesz belőle), ahogy akkor is hazudnék, ha régi kedvencemként állítanám be. Gyerekkoromban is voltak benne momentumok, amik viccesnek hatottak, de a zseniális Bill Murray nem kevésbé zseniális filmjei közül nem ezt néztem meg a legtöbbször. (Az abszolút nyertes régen a Szellemirtók 1-2, a Viszem a bankot és Az ember, aki túl keveset tudott volt!) Aztán egyszer csatangoltunk Yoogee-val egy áruházban és a leárazott dvd-k között megpillantottam ezt a filmet, valami nevetségesen alacsony összegért, blu-ray-en (Ki tudja, hogy került oda?). Akkoriban még lejátszóm sem volt, de nem volt szívem otthagyni, így meg is lett az első kék lemezem.
Ahogy meglett a lejátszóm, kevés blu-ray lévén hamar sorra került ez is, és valahogy teljesen mást mondott, mint régen. Azóta minden újranézés alkalmával kicsit mást mond, viszont határozottan egyre jobban szeretem. Minden megtekintésnél sikerül benne új üzenetet, poént, szépséget találni, ami még tovább növeli a film értékét számomra.
A nemrégiben elhunyt Harold Ramis egyik legjobb rendezése a film (a Közös többszörös és a két pánik film mellett), ráadásul a forgatókönyvbe is besegített. Tekintve, hogy kvázi egy romantikus komédiáról beszélünk (leegyszerűsítve persze), a rendezés is ehhez van igazítva. A beállítások és a snittek nem nagyívűek, hanem inkább a karakterek jellemvonásaira és a jelenetek hangulatára fókuszálnak. Remek példák erre a második mormotanapi tudósítás és a hóember építés hógolyócsatával. Az első esetben főként a karaktereket látjuk, és Bill Murray taplósága a lényeg, míg második esetben remekül érzékelhető a hóesés és a meghitt, felszabadult légkör is.
Színészek tekintetében kevés olyan film van, főleg ha az akkoriban készült vígjátékokat nézzük, ahol a főszereplők köré a mellékszerepekre is sikerült olyan embereket tenni, aki tökéletesen megfelelnek annak, amit a karakterek megkívánnak. Bill Murray itt már bőven sztárnak számított, és szemmel láthatóan lubickol a szerepben, alakítása olyannyira hiteles, hogy karaktere minden negatív tulajdonsága ellenére szerintem nincs olyan néző, aki ne zárná Őt a szívébe és ne szurkolna Philnek. Andie MacDowell azonban itt még viszonylag újonc névnek számított, annak ellenére, hogy volt két sikeresebb filmje (Szex, hazugság, videó, majd a Zöldkártya), becsúszott Neki egy kapitálisan nagy bukás is (Hudson Hawk) is. Ez a szerep szerintem nem feltétlenül Neki lett kitalálva, Ő mégis sikeresen tette emlékezetessé Rita karakterét. Az egyszerű, hétköznapi álmokkal rendelkező tévés nő, aki megkapja a legnehezebb feladatot, és egy kiállhatatlan emberrel kell együtt dolgozzon, idegen terepen, mégis belevág egy merőben új helyzetbe. Olyan módon kellett eljátszani a karaktert, hogy az igenis elnyerje a néző szimpátiáját. (Igen, az olyan férfiakét is, akiknek a Hölgy nem az esetük, mint én is.) Ez szerintem sikerült is Neki, ráadásul olyannyira, hogy minden alkalommal puskáznom kell, ha egyéb alakítását kell megnevezzem. Chris Elliott pedig, mint minden alkalommal, ezúttal is a legjobb sokadhegedűs szerepét ölti magára. Nagyon jól csinálja, ahogy azóta is számtalan filmben és sorozatban. Valamiért mégis a Groundhog Day Larry-je az a karaktere, aki mindig eszembe jut róla. (Na jó, meg Hanson a Horrorra akadva 2-ből…) A többiek, főleg a kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen karakterekre kiválogatott színészek is remekül hozzák a kötelezőt, vagy még talán kicsit többet is. Harold Ramis szokásos pár másodpercese ezúttal mondjuk kevésbé emlékezetes, mint a többi filmjében, de ez tényleg csak a kákán a csomó.
Nagyban hozzájárul az élményhez a magyar szinkron is. Bill Murray-t elég sokan szinkronizálták, szerencsére a legtöbben elég jól, valahogy hozzám mégis Tahi-Tóth László (és Harsányi Gábor) szinkronjai állnak a legközelebb. Az Idétlen időkig-hez szerencsére csak egyetlen szinkron készült, ebben éppen Tahi-Tóth László kölcsönzi a hangját Murraynek, és a többi szereplőhöz is jól sikerült magyar hangokat választani. (Tóth Enikő, Kautzky Armand, Kerekes József, Koroknay Géza, stb.)
Nem lehet elmenni a film által boncolgatott filozófiai kérdések mellett sem, viszont azok kibontását és átgondolását az Olvasóra bíznám, ezek azok, a Wikipédia szerint:
– A film tanmese arról, hogy az önzés kielégülést nyújthat, de csak a művészet, a másokkal való törődés és a szerelem adhat boldogságot, értelmet az életnek. Phil jellemfejlődése a klasszikus nevelésregényeket idézi.
– A múló idő alatt Phil lassanként mindent és mindenkit megismer a városkában. Lokális és temporális tökéletes tudása, valamint halhatatlansága szerinte istent csinált belőle. Vajon Isten mindenhatósága is csak az öröklétéből fakad?
– Az ember örökléte hiábavaló, ha előbb-utóbb szükségszerűen unalomba fullad.
Ironikus, hogy idehaza jelenleg semmilyen formában nem kapható a film, pedig a hazai DVD-kiadásra nem lehetett panasz, mégis azt kell mondanom, hogy a blu-ray példaértékű. A képminőség ugyan nem a legjobb, és az extrákra sem került magyar felirat, mégis kötelező vétel. A szinkron 5.1-es keverése nagyon jól sikerült, és a választható angol felirattal az extrák is érhetőek, ráadásul megtekintésük erősen ajánlott! (Kimaradt jelenetek, előzetesek, dokumentumfilmek és egy természetfilm a mormoták életéről.)
10/10. (Sokat vaciláltam a pontszámon, de amikor megláttam, hogy még a RottenTomatoes-on is 96%-on áll, akkor nem volt kérdés, hogy meglágyuljon-e a szívem ismét. Arról nem is beszélve, hogy a nem kis anyagi siker mellett sem készült soha folytatása, ami a készítők második legjobb döntése volt, mert hát az első nyilván az elkészítés ténye, hehe.)