Hajsza a győzelemért (Rush)


Volt már olyan vágyatok, óhajotok, hogy megértsétek más emberek rajongását egy-egy sport iránt? Nálam folyamatosan jelen van, az egyik tárgya pedig nem más, mint a Forma 1. Kijelenthetem azonban, hogy miután megnéztem ezt a filmet, közelebb kerültem a válaszhoz.

Ron Howard, aki olyan jelentős filmeket rendezett, mint az Apollo-13, vagy a Csodálatos Elme, most megpróbál minden rajongót és laikust egyaránt közelebb vinni a Forma 1-hez a mozifilmek világán keresztül. Bevallom, nagyon vártam ezt a filmet, kívülállóként nem sokat értek a Forma 1-hez, és elmondhatom, nem is nagyon érdekel a vasárnapi közvetítés a televízióban, viszont úgy éreztem, hogy ebből az irányból végre én is közel férkőzhetek eme sport szépségeihez.

Nem kellett csalódnom. A film zseniális lett. Az „Igaz történet alapján” cimke ott díszeleg a plakátok alján, azzal én is tisztában vagyok, hogy ez a Hunt-Lauda viaskodás valóban megtörtént, illetve, hogy a karaktereket megpróbálták minél inkább hitelesen visszaadni, de hogy a film minden mozzanata pontos-e, hogy James Hunt, vagy Niki Lauda valóban olyan volt-e a valóságban, amilyennek a film lefesti, nos, ezen kérdések megválaszolását rábíznám a szakértőbb közönségre.

Én csak annyit tudtam, hogy Forma 1, száguldás, van ez a két fickó (akit nem mellesleg két remek színész játszik) és mehet a film. Valóban, az első egy órában csak ezt akartam, amikor a magánéletükkel kapcsolatos jelentősebb mozzanatokat mutatták be, én szinte unatkoztam, mert csak a verseny része érdekelt, semmittudó fejjel azt hiszem ez elfogadható. Azután amikor Németországban megtörtént az a baleset, Niki megégett és kórházba került, akkor fordult a film egy óriási nagyot. Ott minden egyes jelenet, minden képkocka, minden arckifejezés olyan hitelesre sikerült, annyira elragadó volt, hogy attól a pillanattól elkezdtem a film összes mozzanatára figyelni. Ettől az eseménytől annyira személyessé és igazzá vált az egész, hogy az ember akarva-akaratlan elkezdett együttérzést, sajnálatot és empátiát táplálni, elkezdi valójában megérteni ennek a két riválisnak a személyiségét. Amikor Niki próbálja magára erőltetni a sisakját, vagy amikor James próbálkozik azzal a bizonyos bocsánatkérő levéllel. Itt már nem arról van szó, hogy melyiküknek szurkolunk. Ha pedig ez nem lenne elég, rátesznek még egy lapáttal, amikor Niki visszatér és a fájdalomtól ködös fejjel elindul a versenyen.

Ez a jelenet nagyon furcsa volt a számomra, mégpedig azért, mert a filmben Niki mindvégig hangsúlyozza, hogy bár elfogadja, minden egyes versenyen 20% esélye van a halálra, ennél magasabb kockázatot nem hajlandó vállalni. Talán Niki csak szerette volna nem csak mindenki mással, de saját magával is elhitetni, hogy számára ez a sport tökéletesen tárgyilagos és érzelemmentes (mint amikor kijelenti, hogy ha ő valamiben jobb lenne, több pénzt keresne, akkor nem csinálná ezt), de a cselekedetei nincsenek szinkronban kijelentéseivel. Nem csak a németországi megmérettetésen indul el (ahol előzetesen ő akarta lefújni a futamot), de felépüléstől mentesen, megmérettetésre éhesen ül a volánhoz a baleset után is. A Japán nagydíjon kezdi talán először megérteni azt, amit korábban sokszor hangoztatott, amikor feladja a versenyt.

Chris Hemsworth (Thor) és Daniel Brühl (Becstelen Brigantyk) egyaránt zseniális alakítást nyújt a filmben, és ha a személyiség hiteles megformálásának szemszögéből vizsgálom a mozit, talán nem is találhattak volna jobb színészeket erre a két karakterre.

A film méltó lezárásaként nagyon tetszett, amikor a repülőgéphangárban beszélgetett a két világbajnok, és immár nem csak ők, de mi is megértettük, hogy versengésük hatására személyiségeik bizonyos darabjai megjelentek a másik emberben. Érezhettük azt a kölcsönös tiszteletet (mint amikor a Japán rajt előtt intenek egymásnak a szakadó esőben), amely igazolja és megkülönbözteti a valódi vetélytársakat a bohócoktól és szájhősöktől.

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás