Tegnap történt egy roppant érdekes eset. Köztudott, legalábbis mi közösen tudjuk, hogy a baráti körünk nagyon vehemensen, és szókimondóan szurkol. Tegnap játszottuk az első igazán kemény meccset a Vízilabda Európa-bajnokságon. Amikor az első negyed végén 1 perc alatt két találatos előnyre tettünk szert kiposztoltam az egyik közkedvelt szólásunkat a közösségi hálóra, egy másik, valóban nem túl cizellált megfogalmazás kíséretében. Amire érkezett pár általam cseppet sem várt reakció. Miért kreálunk magunknak ellenséget, illetve miért nem vagyunk képesek a másik elfogadására, vagy nemes egyszerűséggel átsiklani a nekünk nem tetsző dolgok felett? Mi köze ehhez a sportnak és a szurkolásnak? Klikk, és elmondom, hogy SZERINTEM mi az összefüggés.
Nos, mivel ezerrel zajlik a Vízilabda Európa bajnokság, ezért jön a szokásos program: barátok, haverok irány a Sörakadémia, vagy a Sportalsó, Bozsó csapolja a sört, készíti a fröccsöt, és indul a drukk, vagy még jobb esetben mindez személyesen a meccsen történik, a lelátókon. Egy egészséges érzelmű Magyar ember szurkol nemzete csapatának. A szurkolás mértéke, hangvétele szerintem leginkább az adott mérkőzés hangulatától, illetve az egyén vérmérsékletétől függ. Ezt elsősorban nem az obszcén dolgokra, illetve a nemi szervünk étkezésre való felkínálásra, esetlegesen a másik Édesanyjának a foglalkozásának megállapítására értem. Ez egy ennél egyszerűbb dolog, a tegnapi ominózus kijelentésem, ami a felháborodást szülte, így nézett ki:
Egyetek gólt buzik! Szopnak a szerbek!
Az tény, hogy ennek a kifejezésnek a kulturált fogalmazáshoz sok köze nincs. Ennek ellenére megbántam-e, hogy kiírtam? A válaszom határozott nem. A nem várt reakció pedig az volt, hogy miért kell bántani a szerbeket? Miért nem tisztelem az ellenfelet? Nyilván szükséges ennek a kiírásnak a teljes megértéséhez a társaságunk ismerete, illetve egy picit szurkolónak is kell lenni ehhez. Nem szeretném magyarázni a bizonyítványom, ugyanis nem érzem szükségét, hogy bármely kijelentésemet megmagyarázzam, vagy magamra öltsem ismét a tőlem régen oly megszokott megmondóember szerepét. Egy cseppet sem ez a célom. Inkább egy picit szeretnék egy általános problémára rávilágítani.
Valamiért azt veszem észre, hogy a manapság egyre erőteljesebben tapasztalhatóan előre törő pozitív gondolkodást néhány erőteljesen megrögzött negatív hangadó próbálja tönkretenni. (Itt azért leírom: Nem Józsi cimborámat, aki tegnap az első ilyen jellegű kommentet írta, szeretném bántani, Ő ugyanis egy teljesen értelmes kérdést tett fel.) Kíváncsi vagyok, aki nem szurkol a nemzeti válogatottnak, az miért is nem teszi. Persze, lehet mondani, hogy nem érdekli a sportág, vagy maga a sport sem, de attól még egy rangos eseményről beszélünk, ahol a mi népünk fiai küzdenek azért, hogy a mi hazánknak szerezzenek dicsőséget. Megérdemelnek annyit, hogy rászánjunk egy vízilabda-mérkőzésre 4×8 percet. Főleg egy olyan meccsre, mint a tegnapi, hiszen a szerbek már régóta mumusaink. Kicsit érezzük meg ebben a dologban a közösséget, a közös célt, az összetartozás jól eső érzetét. A meccs idejére rántsuk magunkat a jelenbe, kapcsoljunk ki egy órácskára, és adjuk ét magunkat a sportszellemnek.
Az pedig, hogy a szerbeket ezzel a jelzővel illettem, nem a tényleges nemi identitásukat vontam kérdőre, hanem nemes egyszerűséggel a meccs idejére Ők az ellenségeink. Bárki. Éppen úgy azok voltak a spanyolok hétfőn, kedden a franciák, tegnap a szerbek, holnap a németek, és hétfőn horvát testvéreink. A meccs ideje alatt. (Elég csak Decker Attilára gondolni, aki az idényben több szerbbel is egy csapatban játszik. Mi lehet ennél szebb, jobb bizonyítéka az összetartozásnak és a csapatszellemnek? Szerintem semmi.) Előtte, utána akár egy sört is leguríthatunk, de a medencében, a pályán, csak a Magyar létezik, senki más. Nincs más alternatíva, a mi lányainknak, fiainknak kell szurkolni. Csak és kizárólag. A Margit-szigeten is 6000 torok üvölti, hogy Hajrá Magyarország!!! Mi, akik csak otthon a tévé képernyője előtt nézzük a meccset, mi is bíztassuk őket! Mi felállunk a Himnusznál, üvöltünk a gólnál, verjük az asztalt, izzadunk a szorult helyzetekben, legjobb barátunkként ünnepeljük a játékosakat, ha valaki szabálytalan velünk (vagy mint a tegnapi meccsen a szerbek sokszor), agresszívak velünk, akkor bizony mennek a szitokszavak. Ám mikor a mérkőzés véget ér, megünnepeljük a győzelmet, és ezek az érzelmek a meccshangulattal együtt elszállnak, ugyanis sem a gyűlölet, sem a harag nem való épeszű embernek. Ez az egész csak a sportnak szól.
Aki látta tegnap a meccs után a nyilatkozatokat, az szintén megbizonyosodhatott róla, hogy mind a csapatunk, mind pedig Benedek Tibor olyan szerényen és földhöz ragadtan nyilatkozott, ami felettébb példa értékű. Meg mernék esküdni, hogy Benedek Tibor hangja el-elcsuklott, és talán még néhány könnyet is lenyelt a meghatottságtól, ahogy Decker Attila is tiszta szívből mondta, hogy nem csodakapus Ő, ne dobálózzunk ezzel a jelzővel, hiszen ott van Nagy Viktor is, aki szintén kiváló hálóőr. Az a Nagy Viktor, aki a medence széléről bíztatta Attilát, és végig mosolyogva szurkolt Neki, Nekik, teljes őszinteséggel örülve a sikernek, minden kishitűséget, egoizmust, vagy esetleg féltékenységet félretéve. Mi kellhet ennél több kérem? Egy EB-győzelem természetesen. Ami meg is lesz, valahogy érzem a mellkasomban az örömöt. Ám bármilyen címtől függetlenül büszkék lehetünk erre a csapatra, akárcsak a női válogatottra. Ha szabad ilyet mondani, az Ő sikereik után egy kicsivel még jobb Magyarnak lenni.
Feltettem a címben egy kérdést, miszerint kell-e nekünk ellenség. Természetesen, hiszen ez a Magyar Virtus. Ám ez egészen a sportesemény kezdetétől a végéig tart. Azon kívül semmiféle értelmetlen és felesleges konfliktusra nincsen szükségünk. Nem is tudom, mi lehetne a legjobb lezárás, ami tényleg felteszi a pontot az i-re. Ami tényleg átadja a gondolatot, ami közölni szerettem volna Veletek. Megvan. Egy nagyon egyszerű tan, ami végigkíséri a mindennapokat, és a szurkolás közben is velünk van, csak olyankor a Virtus picit háttérbe szorítja, viszont akkor sem merül feledésbe:
A Béke velem kezdődik.