Tudom, hogy sokszor leírtam és még többször elmondtam már egy-egy banda esetében, hogy kedvenc, illetve meghatározó, de szerencsére vagyok annyira sokrétű, hogy ez az állítás igaz is legyen, vagy legalábbis semmiképpen sem túlzó. Nos, a Nagy Almából származó Helmet mindenképpen egyike azon bandáknak, akik rendesen megborították a zenéről alkotott elképzeléseimet. Elég, ha csak azt mondom, az élet egyik nagy kérdése, hogy Meantime, vagy Betty? Aki érti, úgyis érti. Na de, vajon releváns még ez a 35 éves, kilencedik lemezét kiadó banda?
Ahogy az előbb mondottam, a Left már a kilencedik sorlemeze a Sisaknak és szinte biztos vagyok benne, hogy kevés olyan fasz van, mint én, aki mind a nyolc korábbi lemezt szereti valamiért. Természetesen nem egyenletesen, elvégre voltak ott bőven gyengébb dalcsokrok, de vállalhatatlan lemez sosem. Persze, tudom, ezzel nem mindenki fog egyetérteni, már az előző lemez, a Dead To World is rengeteg fikát kapott, pedig semmi baj nem volt vele, nemrég újrahallgattam egy nagyobb kihagyás után és még mindig tartom, amit akkoriban írtam róla. Érezhetően „öregesebb” kicsit, de Page Hamiltonnak ez is jól áll.
A Left nagyjából az előző lemez picit grunge-osabb, alterosabb, de határozottan fémes vonalát viszi tovább. A már-már „slágeres” jelleg határozottan megmaradt, nyakonöntötték egy határozottan tiszta, de nem túlpolírozott, helmetes sounddal és kb. kész is lett a Left. Az előzőnél sokkal jobban dörren meg az anyag, pedig baj ott sem volt, de most mintha jobban ki lenne találva a hangkép. Túlzott meglepetések nem értek a hallgatás közben, de nem is számítottam ilyesmire. Kicsit hasonló a szitu, mint az új Prong esetében, hiszen ott is tudtam, mit várjak és be is jött. Ugye a Helmetnél azért ennyire nem egyértelmű a kép, hiszen az újjáalakulás utáni lemezeknél a Size Matters és a Monochrome még ugyan hajazott a korai dolgokra, a Seeing Eye Dog már szerintem jóval dallamosabb lett, a Dead To World és pláne a Left meg már abszolút egy más megközelítés eredménye. Érdekes, hogy a végeredmény ettől függetlenül felismerhető, nem fordult ki a zenekar teljes mértékben a négy sarkából, csak hát változtak, a tagság is és nyilván Page maga is. Szerencsés esetben velük együtt változunk mi magunk is és akkor le tudjuk követni, mi is történik éppen.
Ez a 11 új dal, két kivételtől eltekintve egy elég egységes lemez képét rajzolja fel, nekem az ilyesmi pedig mindig ad egyfajta megnyugvást. A két kivétel is inkább csak azért, mert azokban máshogy van húzás, mint a többiben. Az egyik a countrysan induló Tell Me Again, ami egy kvázi ballada, a másik meg a lemezt záró, jazzesen induló, majd totális elborulásba torkolló Resolution, bár az inkább csak egyfajta outro szerintem. Marad tehát kilenc dalunk, amitől várhatjuk a helmetes varázslatot. Amikor a Holiday kijött, mint első single, azt mondtam, innentől talán már nagy baj nem lehet, amit a második single, a Gun Fluf csak alátámasztott. Nem akarom az összes dalt egyesével elemezgetni, mert feleslegesnek érzem, de a leghúzósabb, vagy inkább számomra legjobban működő dalok szerintem mindenképpen ezek: NYC Tough Guy, Big Shot, Bombastic, Dislocated, Powder Puff. Ha ehhez hozzávesszük még az első két előzetes, hét dalról beszélünk, ami bizony működik. Szerintem ez korántsem rossz arány, sőt.
Biztosan tudnék írni egy csomót, de szerintem aki úgy van a Helmettel, mint én, hogy szerves része az életének, annak ennyi bőven elég, aki meg eddig nem szerette őket, az sanszosan nem a Left dalai miatt fog rájuk kattanni. Előbbieknek azt mondom, hallgassátok, érdemes. Utóbbiak meg nagy valószínűséggel el sem jutottak idáig. Az elején feltett kérdésre a válasz meg egyértelmű: Meantime.
Verdikt: 10/8.
Ami pedig nagyon fontos: 2023. 11. 25-én szombaton elcsíphetitek a Helmetet a budapesti Analog Music Hallban! Részletek ITT, jegyek meg ITT! Gyertek, ott tali!
A teljes lemezt itt tudjátok meghallgatni: