Én nem is tudtam, hogy a Skillet a kedvenc zenekarom.”
Ezt az üzenetet küldtem a koncert alatt, a ráadás előtti pici szünetben Ricsi barátomnak, ami szerintem sokat elárul arról, milyen bulit is adott az együttes a Budapest Parkban ezen a meleg, júniusi napon.
A Skillet, ahogy tapasztalom, egy igazi „szeretem/utálom” együttes – egy igazán megosztó csapat, amellyel, ha kapcsolatba kerülsz, azonnal érezni fogod, hol helyezed el magad az origó két pontja között. De bárhogy is viszonyulsz hozzájuk, egyet mindenképpen el kell ismerni: a zenekar kőkemény, konzisztens, és borzasztóan tudatosan építette fel a karrierjét, kezdve az előzenekari/kis klubos időszaktól egészen addig, hogy headlinerek legyenek, és saját jogon Európában is megtöltsenek egy Budapest Park méretű helyet.
A zenekar még a kilencvenes évek közepén indult (érdemes megnézni az Invincible című albumuk borítóját, amelynek esztétikája maga a késői kilencvenes évek esszenciája – a maga ma már borzasztóan vicces, retró módján), és azóta is rendületlenül készíti az amúgy sokszor tényleg kimagaslóan jó lemezeket. Legfrissebb albumuk – sorban már a tizenkettedik – tavaly jelent meg, és ennek a turnéja ért el hozzánk június 10-én.
Sajnos az előzenekart csak háttérzeneként volt szerencsém meghallgatni, de a Mennydörgés alapvetően egy borzasztóan szimpatikus, feltörekvő zenekar képét festette le, akiket láthatóan jól le is vett a közönség. Nem mondom, hogy napi szinten hallgatni fogom őket – talán nem is annyira nekem szólnak –, de amennyit tapasztaltam belőlük, tényleg pozitív képet festettek magukról. Körülbelül 40 percet játszottak, majd egy rövid átszerelést követően érkezett az este főszereplője, a Skillet.
Nekem ez volt az első találkozásom élőben a zenekarral, és hiába tudtam, hogy egy kiemelkedően erős koncertbanda, semmi sem készített fel arra az elementáris erőre és hangulatra, amit a csapat ott a Parkban már az első pillanattól hozott – onnantól kezdve, hogy berobbantak a „Showtime” című dalukkal az új lemezről. Ahogy megjelent a csapat a deszkákon, valami olyan pozitív energia áradt belőlük, ami azonnal átragadt a közönségre is, akik minden dalt üdvrivalgással fogadtak.
Ebben hatalmas szerepet játszott az énekes, John Cooper barátságos és végtelenül karizmatikus személyisége – szó szerint uralta a színpadot minden mozdulatával. Énekelt, rohangált, tartotta a kontaktust a közönséggel, és sütött róla, illetve a zenekarról is, hogy mennyire imádják és élik ezt az egészet. Egymás után jöttek a jobbnál jobb dalok, és valahol az ötödik dal környékén (Sick of It) a koncert átcsapott egy hatalmas népünnepéllyé, ahol akárhova néztem, mindenki énekelt, együtt mozgott a zenével. Tényleg ritkán tapasztalok ilyet: mindegy, melyik dal jött, a zenekar olyan erővel és átéléssel adta elő, mintha életükben most játszanák először.
Ez az energia az, ami annyira átragadt a közönségre is, és átszőtte ennek a szűk 90 percnek minden pillanatát. Sokszor éreztem azt, hogy „na, elértünk a csúcspontig, ennél jobb már nem lehet”, de rendre rácáfolt erre a csapat, hiszen folyamatosan emelte egyre feljebb és feljebb a hangulatot.
A látványelemekkel sem spóroltak: szárazjég-ágyú, mozgó platformok, dinamikus LED-háttér – de a fókusz mindvégig a lényegen, a zenén maradt. Olyan feledhetetlen, „überslágerek” jöttek egymás után, mint a Hero, az Unpopular vagy a Comatose – ezek tényleg, vitán felül, elképesztően jó dalok.
Előre felkészítettek, hogy John hajlamos pátoszos beszédeket mondani a koncert alatt, de egyrészt már hozzá vagyok szokva az ilyesmihez (hello, Robb Flynn!), másrészt nem szokott zavarni. Nem tudom, ebben más volt-e ez a koncert, mint a többi, de John átkötő szövegei nem tűntek sem soknak, sem túlzónak. Egészen egyszerűen minden megnyilvánulásából sütött a zene és a közönség szeretete – és ez lehet az egyik tényező, ami annyira elemi élménnyé teszi a csapat koncertjeit.
Egyetlen negatívumot emelnék ki: tudom, Parkos koncert, tudom, 22:00-kor abba kell hagyni, de tényleg belefért volna az időbe még két dal. De mindezt félretéve semmilyen hiányérzet nem maradt bennem a Skillet koncertje után – sőt, azon ritka bulik egyike volt, amiről úgy jöttem el: ezt már holnap újra megnézném. Már most várom, hogy a zenekar visszatérjen Budapestre, és újra átélhessem ezt a semmihez sem hasonlítható, végtelenül pozitív atmoszférát, ami egy-egy Skillet-buli sajátja.
