Férfiak boldog-szomorú melankóliája – Jerry Cantrell: Brighten kritika

Megmondom őszintén, nem vagyok teljesen up to date, ami Jerry Cantrell és az Alice In Chains ügyeit jelenti, bármennyire is szeretnék. Éppen ezért viszonylag meglepett, amikor az Atone klipje mellé jött a bejelentés, hogy Jerry még idén megjelenteti harmadik (negyedik?) szólólemezét. Az a klip annyira elementáris erővel vágott mellbe, hogy azt mondtam: Ha itt lenne, akkor is késő lenne! Viszont amit nagyon várunk, az általában csalódás. Most is?

Egy dolgot már az elején leszögeznék: Ez nem egy Alice In Chains lemez! Ahogy a Boggy Depot és a Degradation Trip Vol. 1 & 2. sem volt az. Az áthallások itt-ott tagadhatatlanul megvannak, de nem gondolnám, hogy Mr. Cantrell le akarta volna vetkőzni a hatásait, megtagadni a múltját, vagy bármi hasonló. Az Atone, pláne klipesítve, annyira erős nyitás volt, hogy féltem, nagy lesz a bizonyos cipő és nem fog tudni belenőni a saját maga támasztotta elvárás árnyékába. Jómagam nagyon szeretem a három újkori AIC lemezt, sőt, megkockáztatom: többet hallgatom őket az utóbbi időben, mint a klasszikus éra korongjait. A Rainier Fog meg különösen hozzám nőtt, nem telik el hét, hogy legalább pár dalt ne hallgatnék meg róla. Mindezeket csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy érezhető legyen: ezt a lemezt én tényleg nagyon vártam és félelemmel vegyes izgalommal helyeztem a lejátszóba, amikor megjelent.

Amikor a címadó kijött, egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, mert teljesen egyértelműen hősünk újrahasznosította a The Devil Put Dinosaurs Here slágerét, a Voicest, talán kicsit jobban is, mint elsőre illendő volna. A kedvemet nem vette el, csak mirevélésem volt, főleg, hogy akkor még nem tudtam, nem ez az egyetlen újrahasznosítás az anyagon. A harmadikként kidobott Siren Song azonban teljesen meggyőzött, pontosan olyan volt, amilyet vártam. Itt már éreztem, rabja leszek a korongnak. Aztán amikor végighallgattam egyben, kicsit elbizonytalanodtam. Nem hozta azt a katarzist, amit akartam, hogy hozzon. Mit akartam? Szinte követeltem! Újra és újra nekimentem, de a jórahallgatás nem akart megjönni. Talán csak a másik újrahasznosított tétel, a Had To Know (Khm, Rainier Fog, khm.) és a Black Hearts and Evil Done maradt meg az Atone és a Siren mellé. Ami mondjuk majdnem a lemez fele, tehát nagyon panaszra nem lett volna okom, de akkor is kicsit elégedetlen voltam. Eltettem pár hétre az anyagot.

Közben jöttek lemezek, köztük szinte instant szerelmek is, mint az új The War On Drugs, és valahogy nem akaródzott újra elővennem a Brightent. Nem tagadom, az Atone gyakori vendég volt a lejátszási listában, főleg, ha klipesítve néztem, de ennyi. Aztán jött a gondolat nemrég, egy reggel, amikor szitált a köd és eléggé harapós hideg volt mellé, miszerint nekem újra kell hallgatnom a lemezt. És akkor megjött a magic. Hirtelen a helyükre kerültek a mozaikok, minden, olyannyira, hogy szabályosan megijedtem, lehet megmakkantam a nagy szeretni akarásban? Kábé azonnal megértettem, miért olyan az egész, mint egy enyhén másnapos hétvége soundtrackje. Nem olyan másnap, amikor egy átbulizott este után felkelsz, hanem olyan, amikor több napnyi búfelejtő ivászat után végre hagyod a tested regenerálódni és szembe nézni azzal, ami miatt inni kezdtél. A Brighten sokszor fáj, sokszor felvidít, sokszor megkínoz, sokszor adja meg a biztonságérzetet, sokszor mutat rá: Nem vagyunk egyedül. Ha más nem, Jerry ott van velünk és nekünk dalol.

Talán ez a korong az JC-től, amire tényleg bátran használom a szólólemez jelzőt. Hiába voltak kiváló társai, mint Tyler Bates, vagy Duff McKagan, csak hogy kettőt kiemeljek, ez a lemez mégis végtelenül magányos, de a szó jobb értelmében. Itt JC nem azért van egyedül, mert ez jutott neki, hanem mert egyedül akar lenni. Éppen ezért, egy őszi séta mellé, vagy őszi/téli kandallónál kucorgáshoz abszolút tökéletes album ez. Kicsit meglepett, hogy csak nyolc dal és egy feldolgozás fért fel rá, a korábbi lemezek tizenkét-tizenhárom dala helyett, de egy cseppet sem vagyok elégedetlen. Van valami éterien felszabadult, vidám, vagy legalábbis pozitív hangulata a Brightennek, ami még Jerry örökre szomorú hangjával is úgy tud lehozni az életről, hogy közben végig rajta is tart. Hiába gyötri meg a lelkem az Atone és a címadó, utána a Prism of Doubt és a Black Hearts and Evil Done állandó mosolygásra késztet, ahogy innentől minden tétel. A Siren Song is hathat szomorúnak, de a végítélet pozitívba fordítja, és még a gondolkodós Dismembered is felszabadító, még rádiórockos jellege ellenére, vagy éppen ezért? Elton John 1971-es klasszikusának, a Goodbynek feldolgozása kellően meglepett ahhoz, hogy kicsit kizökkentsen JC világából elsőre, de végül annyira megszoktam, ma már nem is tudnék más lezárást elképzelni. A hangzás ezúttal is mestermunka, de ha őszinte akarok lenni, akkor Tylertől önmagában is ilyet vártam, pláne Jerryvel együtt. Érdekes, hogy a közreműködők között bármilyen nagy nevek vannak (pl. Duff McKagan), nem domináns a jelenlétük szerintem. Az, hogy ez produceri döntés, vagy szimplán alázat, igazából mindegy, de szerintem így van rendjén.

Lehetne tovább szaporítani a szót, de ismét azt mondom, nem érdemes. Ez a korong tényleg egy olyan „életjel” Jerrytől, ami sokáig nem fog elengedni. Nagyon bízom benne, hogy ettől még a következő AIC anyag is megérkezik belátható időn belül, de ha még hosszú éveket is kell rá várni, a Brighten akkor is segít átvészelni ezt az időszakot, ahogy ezeket a vészterhes mindennapokat is. Köszönöm, Jerry. Őszintén.

10/10. Igen, igen, már megint. Visszatértem! 😉

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
63KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás