Az Ősz és Tél soundtrackje? – The War On Drugs: I Don’t Live Here Anymore kritika

Körülbelül fél évvel ezelőttig, ha valaki azt mondta, hogy Philadelphia, akkor Jonathan Demme zseniális rendezése, amiről bővebben ITT írtam, és Bruce Springsteen betétdala jutott eszembe. Aztán Gróf Balázs, akit szerintem mára bátran nevezhetek a barátomnak, megmutatta a TWOD Holding On című dalának klipjét és egy kicsit minden megváltozott. A zene nem volt azonnal, első hangok után szerelem, de kimondottan tetszett, viszont a klip annyira elvarázsolt, hogy nem tagadom, elsírtam magam rajta. (És azóta is, mindig.) Amikor elmélyedtem a zenekar dolgaiban, nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan, ilyen magasra kúsznak majd a képzeletbeli TOP-listámon, de azt tudtam, hogy az a bizsergető érzés, amivel ezt az új lemezt vártam, eldönti majd, hogy ez a csapat valóban „szerelem”, vagy csak fellángolás volt.

Az a helyzet, hogy a dolgozó ember, meg talán kicsit mindenki más is, megfárad az év végére. Eleve egy elég komolyan lélekölő időszakot élünk, családtagok, barátok hagynak itt minket sorban, és nem tudni, mikor lesz vége ennek az őrületnek. Emellett rohanunk, dolgozunk, nem foglalkozunk semmivel, a dühünket, csalódottságunkat ráfröcsögjük az emberekre, a maszk mögül nem látszik a mosolyunk, de sokszor nem is nagyon mosolygunk, mert kicsit mi is elszürkültünk, nem csak a késő őszi, kora téli égbolt. Ilyenkor szerintem még jobban szükségünk van pár jó dalra, ami kihúz minket ebből az apátiából. Pár régi klasszikus mindig segít, de vannak olyanok, mint jómagam is, akik szomjazzák az újdonságokat, mert általuk olyan impulzusokhoz juthatunk, ami segít a felszínen maradni, nem csúszni vissza a hajtás és a szürkeség depressziós állapotába.
Valahogy sikerül legtöbbször egy-egy ilyen lemezre bukkanni, hiszen pár éve a U2 dobott le egy olyan bombát a Songs Of Innocence albummal, aztán Bruce Springsteen a Western Stars és Letter To You korongokkal, amiktől bárhol, bármikor jobb kedve lesz az embernek, még akkor is, ha kicsit meg is könnyez egy-egy sort, vagy akár komplett dalokat. Szent meggyőződésem, hogy idén az I Don’t Live Here Anymore lesz az, amivel töltekezem egészen karácsonyig, aztán utána is, természetesen. Megmondom őszintén, elsőre, amikor hallgatni kezdtem, nem igazán tudtam eldönteni, tetszik-e, ami a fülembe kúszik. A lemezt nyitó Living Proof egyfajta rutinmunkának tűnt, ami bár nem rossz, de valahogy a katartikus élmény hiányzott. Kicsit minden benne volt, amit szeretek: A Főnök (Springsteen), Mumford & Sons, leheletnyi Tom Petty, némi U2, minden, ami ilyenkor kell és mégsem. Aztán a következő, a Harmonia’s Dream esetében hasonlóan éreztem. Kiszakadt belőlem egy nagy sóhaj, hogy talán mégiscsak meg kellett volna hallgatni a lemezt, mielőtt megrendelem a vinylt és a CD-t, de most már késő bánat. Ismétlem: egyik tétel sem rossz, csak elmaradt a hűha érzés. Aztán felsejlett bennem egy gondolat, miszerint a Holding On hasonló érzés volt, ma meg végig dúdolom, ha meghallom. Nyomtam egy stop gombot, főztem egy kávét, hátradőltem, belekornyoltam és újraindítottam a lemezt.

Másodszorra megjött a kellemes, megnyugtató érzés, amit elsőre vártam és teljesen magával ragadott Adam Granduciel hangja és tudtam, ez lesz az a lemez, amit vártam az elmúlt hetekben, hónapokban. Elvittem magammal egy budapesti kirándulásra, direkt „váltás CD” nélkül, mert arra voltam kíváncsi, hosszabb távon mennyire fogja tudni ezt az érzést kihozni belőlem. Erre megadom majd a választ, de előbb az első benyomások lesznek fontosak. Amikor a második nekifutásnál eljutottam a harmadik dalig, az erősen Bryan Adams/Tom Petty feelingű Change-ig, azt éreztem, megérkeztem, hazaértem. Elképesztő feelingje van a dalnak, annyira simogat, annyira megnyugtat, annyira benne van minden, hogy nem is tudom leírni. Tudtam, azaz most vált bizonyossá, ezt a „hűha” érzést kerestem. Amikor megszólalt az I Don’t Wanna Wait, erősen Phil Collins legjobb pillanataira emlékeztető taktusaival, szabályosan körül ölelt. (A „Like a snowflake dancing down an empty road” sorért önmagában adnék egy Grammy-t.) Nem tudtam elképzelni, hogy két ekkora csúcspont után, jöhet-e még hasonló? Aztán ahogy a Victim egy kicsit tovább fűzi az I Don’t Wanna Wait dallamait és hangulatát, már csak ingattam a fejem. Tényleg? Létezik ilyen? Három ennyire tökéletes dal, egymás után? Botrány. Akkor még nem tudtam, hogy a címadó talán még ezekre is rátesz egy lapáttal. Olyan kaliberű sláger, amiért a U2 most alighanem elég sokat adna, mert kb újra mindenki rajonganá őket, nem csak az a szűk kör, aki szereti az utolsó két lemezt is. Egészen elképesztő, ahogy felépül a dal, valami megfoghatatlan, definiálhatatlan varázslattal. Az Old Skin balladisztikus kezdése egyből elrepít egy olyan hangulatba, amikor az ember a nyirkos, lehullott faleveleken sétál, és élvezi az ősz csodálatos szín kavalkádját. Pontosan olyan dal, amiket instant beteszek a reggeli, kávé mellé hallgatós playlistembe. A Wasted tempósabb, vidámabb hangulata rögtön mosolyra késztet és már a második körben dúdolom Adammel a refrént, tipikusan jól eső dal. A Rings Around My Father’s Eyes pedig pontosan olyan, amilyennek a címe sejteti: gondolkodós, lassabb darab, szívbe markoló szöveggel. Végül, a lemezt záró Occasional Rain is hozza az őszi hangulatot, megint kicsit a U2-t és Bruce idéző dallamokkal, a végén pedig azzal az érzéssel, hogy amint vége, önkéntelenül is indítani kell újra a lemezt.

Valami egészen döbbenetes, hogy volt képes Adam és Shawn Everett producer (Adele, Weezer, The Killers, stb.) ilyen természetes, mégis tökéletes, letisztult, de nem túlpolírozott soundot „alkotni” a daloknak. Ez a tíz tétel eleve egy utazás, de ezzel a hangzással nyakon öntve tényleg egy olyan lemez kerekedik belőle, ami szerintem simán hivatkozási alap lesz. Nem gondoltam volna, hogy a banda ötödik albumba egyben a legjobb anyaguk is lesz, pontosan az a korong, ami hosszabb távon is hozza azt az érzést, amit az előbb emlegettem. Ez az egész lemez egy óriási nosztalgiavonat a nyolcvanas-kilencvenes évekbe, de nem a toxikus nosztalgia, semmi régen minden jobb volt, ellenkezőleg. Megmutatja, hogy annak a kornak az értékei még most is itt vannak velünk, ebben a tíz dalban mindenképpen, a többi pedig már csak rajtunk múlik, nem igaz?

Amikor egyik nap sétáltam a vasútállomásról a munkahelyemre a ködben, majd megálltam a deres fenyőket lefotózni, közben a fülemben éppen az Occasional Rain szólt, azt éreztem, ahogy szétárad bennem a nyugalom és hogy akkor, ott, abban a pillanatban a legjobb helyen vagyok. Tóth Milán cimborámmal meg is beszéltük, hogy áprilisban irány Németország, ha már nem jön közelebb a turné. Fogalmam sincs, hogy mi lett volna az a lemez, ami megtölt élettel és megmutatja az ősz színeinek szépségét, ha Balázs nem mutatja meg a zenekart nemrég. Nem tudok neki elég hálás lenni ezért (is), mert most az I Don’t Live Here Anymore szól, szinte állandóan. Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ha egy olyan lemezt szeretne, ami lenyugtatja, feltölti, megmosolyogtatja, akkor ne keresgéljen tovább. Itt van. Ez az. Az Év Lemeze? Erős a mezőny, de hogy TOP10-es, az egészen bizonyos. Ahogy a pontszám sem lehet más.

10/10. Vitán felül.

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás