Megcsinálta nekünk a fesztivált a Barba Negra Red Stage-en három a műfajában erősen kiemelkedő és egy feltörekvő, igen ígéretes banda. Valljuk be sokszor csak nyálcsorgatva nézhetjük az amerikai és néhányszor a szomszédba érkező turnékat, ahol egymást érik nagyobbnál nagyobb zenekarok, mi pedig sírunk : „ Miért jöttök végre ide is?!” Na ez most nem az a szituáció.
Két kezemen meg tudnám számolni kik azok, akik a Gatecreeper miatt jöttek el, abból én vagyok az egyik. Igen, a bejelentésnél nálam az arizonaiak érkezésére kerekedett ki a szemem, hisz nem láttam még őket soha és eléggé elkapott a zenéjük az elmúlt 1-2 évben, míg a többieket elég sűrűn láthatjuk itthon. A színpadkép igazi death metalhoz illő feelinget hozott a láncokkal és koponyákkal díszített hangszórókkal, amihez a banda megjelenése is jól párosult, átjött a tipikus death feeling, talán Chase Mason énekes baseball sapkás kinézete adott egy kis feltűnésre okot. Természetesen nem a külsőségek a lényeg, hanem a zene, ami első hallásra nem hoz semmi újat a műfajba, mégis ott van valami extra. Egyszerre érződik az old school hatás miközben a gyors tempót képesek erősebb melodikus témákkal díszíteni. Úgy tud hozzák az ismerős témákat, hogy mégis van benne valami modern, ami vonzóvá teszi őket. Az energiával sem fukarkodtak a srácok, Mason már – már hardcore szintű tempót diktált, bejárta a színpadon, folyamatosan buzdította mozgásra a közönséget, inkább kevesebb, mint több sikerrel, ami őszintén szólva érthető elnézve a következő három fellépőt. Tetszett, hogy próbáltak az esthez illő dalokat tenni a setlistbe, amiben inkább a melódia dominált ezzel több vonzalmat gerjeszteni a közönség és köztük. Sajnos ez most nem róluk szólt, legközelebb kötelező a részvétel egy saját turné keretében, legalábbis nekem biztosan.
Elsőre furcsálltam a sorrendet, valahogy az Amorphist képzeltem közvetlen az Arch elé, igazán különleges indokom nincs a teóriámra, egyszerűen nekem jobban nézett volna ki a sorrend. Utoljára 2016-ban láttam a finneket az Under The Red Cloud turné keretében. Akkoriban a legnagyobb kedvenceim között volt Tomi Joutsen bandája, az említett album pedig a mai napig az egyik kedvencem tőlük. Azóta is követem őket, minden megjelent lemezt többször is hallottam, de valahogy nem lopták be magukat a szívembe ezekkel már. Tegyük hozzá, hogy a közel 10 év alatt a zenei ízlésem is elég sokat változott, így nem velük van a baj, hiszen évről évre ugyanazt a színvonalat hozzák minden egyes lemeznél. Van egy olyan hangzásuk, amit kizárólag hozzájuk lehet kötni, csukott szemmel 10 másodpercen belül meg lehet mondani: „Na ez biztos Amorphis!” Néhány hete megjelent Borderland albumuk hozza a megszokott szintet, nagyon vártam az új dalokat, de a rövid játékidőbe sajnos csak 2 fért bele. Nyitásként a Bones nagyot ütött, vártam a további sodró lendületet, de nekem itt rögtön el is fogyott, csak a legvégén a The Bee-nél tért vissza. Tudom rövid a nagyjából 40 perc egy ilyen diszkográfiával rendelkező bandának, lehetetlen mindenkinek megfelelni. Nekem túl sok volt a lagymatag dal, erős kezdés után nagy visszaesés jött. Kissé egyhangúra sikeredett műsor, pedig a nyitás és a zárás szenzációs volt. Bátran lehetett volna bedobni többet az új lemezről, maradéknak pedig adhatták volna az igazi nagy slágereket. Biztos lesz turné a közeljövőben a friss anyaggal, egy saját turné fog kiteljesedni a banda, ez az idő túl kevés számukra. A közönség jóval aktívabban viselkedett, a rajongótáboruk nem lett kisebb ettől, inkább még kiéhezettebbek lehetnek egy önálló műsorra, ami remélhetőleg mihamarabb bekövetkezik.
Én és a folk metal olyan messze állunk, mint Makó Jeruzsálemtől, kis közhellyel élve. A svájci Eluveitie munkásságát egyébként még én is ismerem szinte teljes egészében, sőt még kedvenc számaim is vannak tőlük, de soha nem vettem volna rá magam a megtekintésükre. Abból a szempontból örülök a lehetőségnek, hogy el se tudtam képzelni élőben mennyire működik ez a 9 tagból álló egyáltalán nem szokványos műsor. Az erdőre hajazó háttér keltett bennem egy erős fantasy jellegű hatást, amire ráerősítettek a tagok öltözetei és az olyan hangszerek a megszokott gitárok és dob mellett, amiket meg se mernék nevezni, mert tuti hülyeséget írnék. A jó folk velem elhiteti, hogy mágusok, tündék és egyéb természetfeletti lények léteznek az erdő mélyén, én szinte láttam magam ezen kreatúrák között. Ezt mondhatjuk plusz pontnak. Az első néhány dalnál nagyon túlzónak és mentálisan fárasztónak éreztem az egészet. Nem tudtam hova nézzek, annyi minden történt egyszerre, szinte már fizikai fájdalom töltött el attól, amit láttam. Hörgés, ária, gitárszóló, fuvola vihar, skót duda és még folytathatnám hosszasan… Sehogy nem tudtam megtalálni az egyensúlyt, aztán úgy a show felétől kezdte bevenni a szervezetem és el kezdtem kihallani a melódiákat. Végre átláttam a 9 tag helyezkedését, tudtam merre nézzek egy hangszer megszólalásánál és talán még élveztem is, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Az biztos, hogy egy nagyon egyedi élményt kaptunk, egy népies és vérprofi előadás volt, ami nem való mindenkinek az szent. Átélném-e újra? Jó kérdés, másképp állnék hozzá, tudnám mire számítsak. Megfelelő alapozással befizetnék egy újabb menetre.
A lehullt a függönyön lévő „Pure Fucking Metal” felirat egyből megnyugtatott mindenkit. A következő 90 percben csakis a színtiszta, felesleges sallang nélküli, hamisítatlan svéd metal kapja a főszerepet. Az 1995-ben alapított Arch Enemy a műfaj egyik, ha nem éppen a ténylegesen legnagyobbja. A 2014-es tagcserével énekesi fronton nagyot profitáló zenekar azóta még óriásibb közönség kedvenc lett és szinte megállíthatatlanok. Alissa White-Gluz napjaink legjobb női frontemberévé vált a jó 10 év alatt, ez a nagy banda iránti rajongás legfőképp az ő jelenlétével valósult meg. A svédek színpadi megjelenése egyszerű és nagyszerű. Felhőtlen csillagos éjszakához tudom hasonlítani, ahonnan a sok egyforma csillag közül kiemelkedik Alissa, mint a legfényesebb égitest, ami azonnal minden tekintet odavonz. A tagok egységes fekete öltözete, hosszú fekete haja jelképezi a sötét égbolton lévő virtuóz csillagokat, az énekes pozícióban lévő kék hajú metal díva pedig kiemelkedik színes megjelenésével. A többieknek értelmetlen feltűnően viselkedni a gitár virtuózkodáson kívül, hisz minden show elemet megkapunk tőle. A mikrofon pörgetését a vadnyugati pisztolyhősök is megirigyelhetnék tőle, a mély hangok pedig élőben talán még erőteljesebbek, mint felvételen.
A márciusban megjelent Blood Dynasty legjobb dalai tették ki a főműsor negyedét, tehát ezt nevezhetjük album bemutató turnénak. Emellett 7 másik lemezről kerültek elő igazi klasszikusok. Többségében az Alissa korszakból játszottak, de ez teljesen érthető, attól még a régi kihagyhatatlan Nemesis vagy épp az örök kedvencem a My Apocalypse is eszméletlenül szólalt meg. Ami egy kissé zavart, mint nem teljesen elvakult fant, az a láthatóan forgatókönyv szerű mozzanatok sora. Azt éreztem egy idő után, hogy itt minden annyira precízen meg van szervezve, mint egy színházi darab, de még ott is látni lehet spontán eseményeket, amikre rögtönözni kell valamit hirtelen. Itt már nem vagyok biztos ennek abszolválásban, a feszesre megírt koreográfia, sablon szövegek és mozdulatok mellé bármi váratlan becsúszik nem biztos a tökéletes lereagálás megtalálása. Sokkal jobban tudok kedvelni olyan bandákat, ahol jön egy őszinte rögtönzött extra pillanat, vagy egy előre nem begyakorolt ad-hock jellegű szöveg, történet.
Ezt leszámítva tényleg hibátlan showt kaptunk vérprofi előadóktól. Mindenki kitett magáért és bármelyik bandát a 4 közül szívesen megnézném újra, persze az első hármat egy jóval hosszabb műsoridőben.