A huszadik születésnap csodás alkalom arra, hogy valaki az Arénában ünnepeljen. Főleg, ha az ünnepelt történetesen egy zenekar! Az AWS pedig úgy döntött, nem aprózza el a dolgot, és november 14-én a Papp László Budapest Sportarénában tartotta meg a születésnapi buliját. Persze egy ekkora évfordulóhoz dukál a jókora zúzás, de a srácok ennél azért jóval többel készültek.
Az ünneplés ráadásul egy másik születésnapos zenekarral kezdődött, hiszen a vendégként érkező Mudfield idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Októberben az AWS és a Mudfield tagjaival is beszélgettem a közelgő koncertről, így különösen kíváncsian vártam, hogyan valósulnak meg a tervek.
A szeghalmi srácokat már láttam egy párszor élőben, így pontosan tudtam, milyen elképesztő erő van ebben a zenekarban. Az Aréna persze más dimenzió, de egy pillanatig sem éreztem, hogy zavarná őket a hatalmas színpad. Sőt! Olyan természetességgel mozogtak rajta, mintha minden hétvégén itt játszanának, és szemmel láthatóan piszkosul élvezték az egészet. Máté a tőle megszokott lendülettel irányította a közönséget, a többiek pedig beleadtak apait-anyait. Ezek a srácok egy pillanat alatt töltötték meg élettel az Arénát. A közönség pedig lelkesen vette a lapot.

A Tükröm, a Féreg, az Állat vagyok, a Hullócsillagok és A király meztelen mellett a Kiskacsa fürdik is előkerült, és a srácok egyetlen pillanatra sem vettek vissza a lendületből. Az erőteljes gitártémák, Máté karakteres éneke és a zenekarból áradó energia pillanatok alatt magával ragadta a közönséget, amely lelkesen vette a lapot. Az Égesd el alatt aztán jöhetett a közös torna, amikor Máté leguggoltatta az embereket, hogy a „Kelj fel, ébresztő!” résznél egyszerre robbanjon fel a tömeg. Elég ütős látvány volt, ahogy az Aréna küzdőtere egy emberként mozdult meg! Az Állat vagyok közben pedig a rajongók egy zászlóval is készültek, amelynek célba juttatása kisebb kalandnak bizonyult. Elsőre ugyanis valahol a közönség és a színpad között akadt el, de végül csak eljutott Mátéhoz, és innentől a produkció részévé vált. Az ilyen spontán pillanatok is hozzátartoznak egy igazán jó koncerthez, a Mudfield pedig ezen az estén nemcsak zenében, hanem hangulatban is rendesen odatette magát.

A zenekar a Hullócsillagokkal köszönte meg az AWS-nek a lehetőséget, és ezzel a pillanattal Siklósi Örsről is megemlékezett. Máté elmondta, mennyire nagyra tartják, és hogy az énekes mennyire hitt bennük. Ez különös jelentőséget adott a fellépésnek, a zenekar pedig alaposan rászolgált a bizalomra. Magabiztosan, felszabadultan és elképesztő energiával zenéltek, a közönséget pedig magukkal ragadták. A Mudfieldnek piszkosul jól áll a nagy színpad, és remélem, egyre gyakrabban találkozhatunk velük ekkora közönség előtt.

Aztán következett az AWS, amely tulajdonképpen majdnem saját maga előzenekara lett. Tomi ugyanis elmesélte, hogy eredetileg ez volt a terv, végül azonban a Mudfield érkezett vendégzenekarként. Az ötletből azért maradt valami, hiszen a koncert első részében a Madáchban már megismert, áthangszerelt dalok kaptak helyet, és ezek egészen más arcát mutatták meg a zenekarnak.
A Nem fáj, a Budapest, a Köddé válsz és a Sorsforgató a vonósokkal kiegészülve különösen szépen szóltak az Aréna hatalmas terében. A megszokott súlyos gitárok helyett most a finomabb dallamok, az apró hangszeres részletek és az ének kerültek előtérbe, a dalok pedig valahogy még mélyebbre találtak. A Csend/élet alatt Lábas Viki is csatlakozott a zenekarhoz, akinek különleges hangszíne gyönyörűen simult Tomié mellé. Egészen magával ragadó volt, ahogy az egyébként keményebb megszólaláshoz szokott Arénát megtöltötték ezekkel az érzékenyebb, olykor szinte törékeny dallamokkal. A 0/X aztán lezárta ezt a bensőségesebb részt, és ideje volt elővenni a koncert másik arcát is.
A Fények nélkül és a Fekete részem után előkerültek a korai időszak angol nyelvű dalai, köztük az Emptiness Inside, és a küzdőtér pillanatok alatt egészen más képet mutatott. A korábbi meghitt hangulatot felváltották a súlyos riffek, a pogók, az ugráló tömeg és a teli torokból üvöltött refrének. Tomi pedig egy pillanatra sem hagyta lankadni a hangulatot, folyamatosan bevonta a közönséget, ment a közös éneklés, az ugrálás, és természetesen a guggolás sem maradhatott el. Úgyhogy aki másnap izomlázra panaszkodott, annak legalább nem kellett sokáig keresnie az okát.

A srácok a középiskolás éveik zenei kedvenceiből is elővettek néhányat, és bizony elég széles skálán mozogtak. A Metallica Master of Puppets című klasszikusa még talán nem is okozott akkora meglepetést, de amikor a Scooter Maria (I Like It Loud) című száma is felcsendült, már tényleg nem tudtam, hová lehet még fokozni az őrületet. Mondjuk, egy huszadik születésnapon miért is kellene visszafogni magukat? Közben a Takard el erejéig Radó Éden is csatlakozott a zenekarhoz, a Scooter-feldolgozásnál pedig Sárkány Bertalan vette át Roni helyét a dobok mögött. Utóbbi ezt kihasználva szinte észrevétlenül átsurrant a keverőpult mellett kialakított kisszínpadhoz, miközben a közönség figyelmét még a nagyszínpadon zajló őrület kötötte le. Hamarosan a többiek is követték, és egészen más hangulatú koncert vette kezdetét. A Mi vagyunk és a Még lélegzem alatt néhány percre mintha összement volna az Aréna. A zenekar szinte karnyújtásnyira került a közönségtől, és a hatalmas színpad, a látványtechnika meg a több ezer ember ellenére sikerült becsempészni valamit az apró klubkoncertek hangulatából.

A koncert során többször felhangzott az „Örs egy csoda!” skandálás, és ilyen feliratú zászlókat is lehetett látni a nézőtéren. Aztán miközben a zenekar visszatért a nagyszínpadra, a kivetítőn Siklósi Örs életének és a zenekarral töltött éveinek pillanatai elevenedtek meg. A közönség leguggolt, felgyúltak a telefonok fényei, és Cséry Zoltán zongorakíséretével több ezer torokból szólalt meg a Lelket vennék. Ezt nehéz leírni. Ott voltak a régi felvételek, a világító telefonok, és egy egész Aréna énekelt Örsnek. Hiába hallottam már annyiszor ezt a dalt, most is ugyanúgy összeszorult a torkom.
Aztán amikor már azt gondolnád, ennél meghatóbb nem lehet, egyszer csak, szinte minden ember kezében, papírlapok emelkedtek a magasba a nézőtéren. „Szeretünk titeket!”, „Ti vagytok a legjobbak!”, és még sok sok kedves üzenet. A srácok percekig csak álltak a színpadon, törölgették a szemüket, Tomi pedig láthatóan annyira meghatódott, hogy alig tudott megszólalni. Azt hiszem, egy zenekarnak ennél nagyobb visszaigazolás nem is nagyon kell. Ott volt előttük az a rengeteg ember, akik nemcsak a dalaikat szeretik, hanem őket magukat is, mindazzal együtt, amin az elmúlt húsz évben keresztülmentek.
Az AWS történetében a múlt és a jelen összeforr hiszen az egyik nélkül nem lenne a másik. Örs öröksége ugyanúgy része maradt a zenekarnak, miközben Tomival új dalok, új élmények és egy új fejezet is született. És ez az este mindkettőről szólt.

Az Emlékszem és az Odaát után Paksi Endre, az Ossian frontembere is színpadra lépett, hogy közösen előadják az Éjféli lányt. Aztán folytatódott az AWS-dalok sora, és elérkeztünk a Pillanatomhoz, amely előtt Tomi megjegyezte, hogy úgy érzi, ez az ő pillanata is. Nem is tévedett, hiszen a Madách-rész finomabb, érzelmesebb dalait ugyanolyan átéléssel szólaltatta meg, mint amilyen elementáris erővel később a keményebb szerzeményeket. Hangja, előadásmódja és a közönséggel kialakított kapcsolata elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ez az este ennyire különleges legyen. Ráadásul a zenekar tagjai között is végig érezhető volt az az összhang, amelyről októberben már beszélgettünk. Tomi pedig már rég nem az AWS jövőjének ígérete, hanem a zenekar jelenének egyik legnagyobb erőssége.

Persze itt még korántsem ért véget a buli. A Temetetlen halott, a Hol voltál? és a Hajnali járat alatt tovább tombolt a küzdőtér, a zenekar pedig az este végéhez közeledve sem vett vissza a tempóból. A 2359 után aztán felcsendült a Viszlát nyár, amelyet ezúttal is teli torokból énekelt a közönség. És mivel mégiscsak születésnapot ünnepeltünk, a közös fotó és a Boldog születésnapot éneklése közben egy torta is begurult a színpadra. Bízom benne, hogy a következő kerek évfordulót is hasonló körülmények között ünnepelhetjük mindkét zenekarral, addig pedig még számtalan koncerten találkozunk velük!
Októberben Bence és Tomi arról beszélt, hogy ez az öt ember együtt a falon is átmegy. A koncert kezdetén pedig a következő felirat volt látható a kivetítőn:
„Ez az öt ember bebizonyította, hogy a falon is átmegy!”
