Az Enter Shikari hozzám hasonlóan mindenki kedvenc bandája volt egy jó pár éve (inkább évtizede). Aztán- nálam legalábbis – valahogy belesimultak a ködbe -nagyjából tudtam, hogy vannak, turnézgatnak, megjelenéseket eszközölnek, de igazából mindig elmentek mellettem. Aztán egy SONYA interjúban került megemlítésre a nevük, annak kapcsán, hogy a Vibes kislemez felvételekor a magyar formáció az ES-nek adta át a kilincset az angliai producer Matt Terry homestudiójában. Ez egyrészt izgalmas sztori (főleg a magyar oldalról), de nem mellesleg nekem újra feltette a zenekart a térképre. Hogyan táncol a zeneipar frontvonalában a merészen kísérletező zenekar manapság? Lemezkritika.
Az Enter Shikarit már a viszonylag korai időszakában jellemezte egyfajta popos hozzáállás a dalokban. Persze volt gitár, meg üvöltözés, de a refrének, dalszerkezetek, és hangzás is bátran csöpögtette a populárisabb hatásokat a kemény zene szövetébe.
A Dancing On The Frontline című 2024-es Enter Shikari lemeznek pedig elég csak a borítójára ránézni, hogy az ember tudja: itt bizony a lilás- rózsaszín neonfény a manapság divatos nyolcvanas évek retróját, és úgy általában a glitteres popot fogja előtérbe helyezni.
Ez a cyberpunkba hajló vizualitás annyira erősen elkapta az ES tagjait, hogy a jelenleg zajló turnén még a merch pult is olyan, amelyikből bármelyik random David Hasslehoff cosplayer gond nélkül tudna felöltözni.
A lemezt nyitó két remix (!!!) szintén ezt az érzetet támasztja alá: a Goldfish első taktusainál azt hittem, hogy egy Purple Disco Machine dalt hallok (pedig a 2023-as lemezükön ez egy eredetileg igazán dörgedelmes riffel induló metálnóta, de ebben az értelmezésben nagyon más), aztán nagyon gyorsan alákúszott egy oldschool drum’n’bass alap, amitől a Cyberpunk 2077 videójáték képei indultak el a fejemben. A folytatásban a Bloodshot ugyanezt a feelinget hozza, de azért a monotonitást megtöri a szám közepén egy nagyon unikális középrész.
Az előző anyagon már szerepeltetett The Void Stares Back az ahol először szólal meg gitár, de itt is az elektronika dominál, meg egy olyan refrén, amit bármelyik ’90-es években aktív fiúzenekar megirigyelne. (mondjuk most, hogy Deadpool és Wolverine újra divatba hozta a N’Syncet, az Electric Callboy meg óriásit megy, pont helye van az ilyesminek). Mindenesetre, ez egy olyan dal, aminél az ember nem tudja eldönteni, hogy metalcore, electro, vagy pop szól e éppen, de az biztos, hogy a korábban ismert Enter Shikari itt kezd felismerhetővé válni. (tegyük hozzá, ez sem új dal, korábbi kiadványon már szerepelt)
A Bull című dal Cody Frost vendégéneklésével készült el: itt is erősebb a pop/electro hatás, az énektéma pedig a Lacuna Coilt idézi (ha ez a zenekarnév mond valakinek még valamit egyáltalán….). Van egy keményebb zárórész, de mire elindul vége is lesz a dallal együtt.
Egy újabb hölgy, AViVA, és egy újabb magasztosan éteri énektémával ellátott popdal, minimális gitárokkal. Itt kezdett az az érzésem lenni, hogy az Enter Shikari hívott egy csomó producert és vendégénekest a stúdióba, ahol aztán úgy készült el a saját lemezük, hogy ők is jelen voltak, csak a többiek kicsit többet tettek bele, mint maga a zenekar.
A FEVER333 és Jason Aalon Butler közreműködésével készült Losing My Grip már kicsit keményebb hangnemet üt meg -mondhatjuk, hogy entershikarisabb- de itt se lehet eldönteni, hogy ki kinek a közreműködője.
Az élő session keretében rögzített It Hurts a 2023-as lemezükön szerepelt, és ez az ami már igazán a zenekar sajátja, de ez a nyers, rockos hangzás pedig már nagyon elüt az eddig halottaktól. Ráadásul a hangminőség se haladja meg az átlag középkategóriás félprofi zenekar demójának szintjét. A BBC session keretében a már korábban szerepeltetett Bull következik, értelemszerűen élőbb hangszerelésben. Arra jó ez a felvétel, hogy elképzeljük, hogyan működne élőben, koncertkörülmények közt ez a nóta, de ezért kár egy tracket pazarolni egy lemezen bármire is-ezért vannak ugyanis a koncertek. AZ ezt követő tételek, a Set (pls) me on fire, a A Kiss For The Whole World X és a lemezt záró Bloodshot szintén ugyanezt az utat járja be.
Ez gyakorlatilag egy kislemez, csak tettek rá néhány korábbi dalhoz remixet és egy két élő felvételt, így elérték hogy nagyon szűken – 36 perc, 11 dal – tudják azt mondani, hogy ez egy nagylemez.
Érdekes, hallgatható, kísérletezős, kellő nyitottsággal és/vagy rajongással hallgatva simán elmegy, de ez nagyon messze van egy teljes értékű, kiművelt dalokat tartalmazó lemeztől, és emiatt kicsit el is inflálta magát a kifejezést a banda. Lehet remix, demo, koncert, ritkaság tartalmú anyagokat kitalálni, de ez nem az a formula, ahogy ezt a rajongók gondolják.