Eltávozott szerelem
Felnéztem az égre, próbáltam gyönyörködni a csillagokban. Záporoztak a könnyeim, mintha egy lencsén néznék keresztül. A fájdalom és a bánat engedett utat a könnyeknek. A teljes kétségbe esés határát súroltam. Csak álltam és néztem a sötét mindenségbe. Féltem letekinteni. Rettegtem a mélységtõl, amibõl a talpam alatt nyugvó szikla emelkedett ki. Mégis, ott álltam, talán készen arra, hogy itt hagyjam ezt a világot. Jobb volna minden rosszat örökre itt hagyni.
Egy belsõ hang azt súgta:
– Anna! Ne tedd ezt! Erõsebb vagy, mint gondolnád.
Való igaz. Régen tényleg erõs voltam. Harcos jellem. A régi, igazi Anna az volt, de én már nem tudom, ki vagyok. Már nem tudom. Pedig annyira jó volt minden. Nem értem, mit tehettem, amiért ilyen csapásokat mért rám az élet és sohasem fogom megérteni. Soha. Egy napos, májusi napon találkoztam vele újra. Gyönyörû idõ volt, sétához való, szép idõ. Gondoltam nekivágok a városnak, lesétálok a Duna partjára és nézem a vizet, ami mindig megnyugtat. Amint leértem, lehorgonyoztam az elsõ padnál. Figyeltem szép folyónk, városba nyúló ágát és elmélkedtem az élet dolgain. A gondolataimba merülve, észre sem vettem, mennyire eltelt az idõ. Kezdett sötétedni. Amikor indulni készültem, egy ismerõs hang csapta meg a fülemet.
– Anna?
Hirtelen megtorpantam. A szívem majd kiugrott a helyérõl. Õ volna az? Az én örök szerelmem? Alig hittem el. Olyan régóta vágytam arra, hogy újra lássam. Arról álmodoztam, hogy a karjaiba vetem magam és elkárhozok szoros ölelésében. Bár évek teltek el az óta, hogy láttam, mégis, emlékszem arra, mit ígért és gondoltam emlékeztetem rá. Egy igazán komolytalan és nevetséges kijelentés volt, de egy próbát megért.
– Emlékszel még mivel vidítottál fel engem, egyik alkalommal?
Megjelent az arcán az a tipikus, huncut mosolya.
– Mivel kapcsolatban?
– Megkértél, hogy emlékeztesselek rá, meghozod a kedvem, ha egyszer mind a ketten szabadok leszünk.
– Tudom, de nem kell emlékeztetned. Mondtam, hogy nem felejtem el.
– Valóban? Akkor mégis emlékszel.
– Rád ne emlékeznék?
Oda hajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Fellángolt bennem ismét a tûz. Nem hittem, hogy valaha érzek még ilyesmit. Mégis megtörtént.
Heteken át ment ez így. Boldogok voltunk, iszonyatosan boldogok. Nem kellett két hét és oda adtam magam neki. Nagyon szerelmes voltam, bár nem tudtam, õ hogy áll velem. Annyira hirtelen jött, akkor is, ha már régóta ismertük egymást. Éppen ezért, olyan volt a kapcsolatunk, mintha már évek óta tartana. Nem kellett sok idõ, kevesebb, mint egy hét és kimondta a várva várt szót. Nagy szerelem volt ez, nem kétséges. Amikor kimondta a varázsszót, menthetetlenül elmélyült az iránta érzett szerelmem. Õ is oda volt értem. Romantikus volt és hihetetlenül jó szeretõ. Persze, ezt mindig is fitogtatta, de az ember szóból nem ért. Én csak úgy érthettem meg, hogy meg is mutatta. Most persze ezen egy jót kacagok…
Fél év telt el az óta, hogy összejöttünk. Szép nap volt, bár kicsit hûvös, lévén, hogy novemberben jártunk. Estére csinosan kiöltözve vártam, az apró, de annál inkább saját, lakásunkban. Éreztem, hogy tervez valamit erre a napra. Hiszen olyan romantikus mindig. Amikor megérkezett, nagyon édes volt. Mosolygott, bár felfedeztem az arcán a fájdalom apró jeleit. Valami baj lehetett, mégis, amikor lepakolt és odajött hozzám, olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy azt is elfelejtettem, ki vagyok. Lassan csókolt tovább, egyre lágyabban és finomabban. Minden érintésébõl a szerelmét éreztem. Abban, ahogy a számat csókolta, abban, ahogy a nyakamat érték ajkai, abban, ahogy a testem többi részét próbálta mindig, újra és újra felfedezni. Egyenként hámozta ki az évfordulós ajándékát, majd hagyta, hogy én is megszabadítsam a testét fedõ, felesleges holmiktól. Az ágyra fektetett és finoman mellém bújt. Lágyan megsimogatta az arcomat, majd ismét megcsókolt. Minden egyes porcikámat apránként lehelte be csókjaival.
– Szeretlek édesem.
– Én is szeretlek.
Nem is kellett más, mérhetetlen nagy odaadással és szerelemmel beengedtem a kéj barlangjába. Eggyé váltunk. Teljes összhangban mozogtunk, egy ritmusban. Tüzes forróság öntött el minket, már majdnem égetõ forróság. Sokáig élveztük egymás szenvedélyes és szerelmes érintését, míg csókok és halk nyöszörgések közepette értük el együtt a csúcsot. Mesébe illõ szerelem volt ez. Szinte már túl tökéletes is. Ahogy feküdtünk egymás karjában elernyedve, felülmúlhatatlanul boldog voltam és éreztem, hogy õ is. Kivéve, hogy megint felfedeztem az arcán azt az elõbbi bizonytalanságot. Azt a furcsa arckifejezést. Valami történt és meg kellett tudnom.
– Édesem, mi a baj?
Kicsit feljebb jött, fölém hajolt megcsókolt, majd az ágy egyik részén lévõ nadrág zsebébe nyúlt. Egy dobozt vett elõ.
– Anna, tudom, hogy minden olyan gyorsan történt. Az is, ahogyan összejöttünk, sok év után, az is, hogy olyan gyorsan összeköltöztünk és úgy igazából minden. Fõleg, amire most készülök. Egyetlen szerelmem. Hozzám jönnél?
Egy röpke pillanatra teljes csend volt. Ez volt az a dolog, amire biztosan nem számítottam, és amire úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve.
Mégis, amikor kimondta, annyira akartam, mint még semmi mást ezen a világon. Persze igent mondtam. Eljegyeztük egymást. Ez az egész olyan volt, mint egy megvalósult álom. Annyira tökéletes volt, hogy az már félelmetes. Az eljegyzés, mint kiderült, nem csupán egy eljegyzés volt. A következõ héten, már szerveztük az esküvõt. Amilyen gyorsan, csak lehetett, mindent elintéztünk. Peti egy kissé feszült volt, ebben az idõszakban, amikor egyik este nem bírta tovább és elmondta mi bántja. Ekkor tudtam meg mindent. Azt az apró hibát, a szerelmünkben, amit akaratlanul is kerestem. Ami a legfájóbb, hogy életemben elõször láttam elérzékenyülni ennyire. Életemben elõször oltalmazhattam egy férfit ennyire, pedig nekem is épp úgy fájt, hogy nem lesz már sokáig velem. Most is belefájdul a szívem, ha arra gondolok, ahogy elmesélte…
– Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy eddig nem mertem elmondani, de nem akartam, hogy sajnálatból töltsd velem az idõdet.
– Nem értelek.
– Egy éve derült ki, hogy haldoklom. Amikor megtudtam, teljesen összetörtem. Magamba fordultam, pedig tudod, mennyire társasági ember vagyok. A barátnõm és a családom próbált a lehetõ legtöbbet foglalkozni velem. Próbálták lekötni a figyelmem, de minden hasztalan volt. Dühöngtem, mert az eddigi életemet teljesen feleslegesnek éreztem. Már senki sem tudott jó kedvre deríteni. Már senki sem tudott visszahozni az életbe. Az egyetlen ember, akiben úgy éreztem vigaszt találhatok, pedig már régen eltûnt az életembõl. Amikor rájöttem, hogy mit is akarok, ott hagytam az addigi kapcsolatomat és utánad kutattam. Szerencsémre nem volt nehéz me