„Életfogytos vagy te is, pont mint én, ezt az ember megérzi… Liferek vagytok, pont mint mi, emiatt is van egy ilyen erős kapcsolat, az ember érzi ezt, ki az, aki vállalkozni akar, ki az, aki csinálgatja, de vannak ezek az életfogytosok, mi azokkal érzünk azonnal közösséget, mert mi is ilyenek vagyunk.” – mondta nekem Laci, amikor a készülő Sportalsó filmhez forgattam vele egy nyúlfarknyi interjút, még 2020 nyarán. Akkor fel sem fogtam, hogy ez, amit mond, mekkora elismerés.
Többször, több helyen elmeséltem már, hogy ötödikes koromban, egy általános iskolai papírgyűjtésen akadt kezembe először Metal Hammer. Mint minden osztály- és évfolyamtársam, mindenki a képregényekre vadászott, de amikor a kezembe akadt az a Metal Hammer, tudtam, hogy nekem inkább ez kell. 1996/11, Eddie Vedderrel a címlapon. Nem tudtam, mi az, de azt igen, hogy ez engem érdekel. Ahogy belelapoztam, azonnal leadtam a drótot: aki ilyet talál, szóljon! Otthon olvasgattam aztán a sok ismeretlen zenekar interjúit, kritikáit, és kezdtem el zenét hallgatni, jobbnál jobbakat, kinyílt a világ. Olyannyira ki, hogy amikor a két Laci cikkeit olvastam, azt képzeltem, egyszer majd én is ilyen lehetek, én is írhatok.
Eltelt jó pár év és az a megtiszteltetés ért 2009-ben, hogy beülhettem az akkor még az irodában zajló Hangpróbára. Egész egyszerűen elképesztő élmény volt belülről látni a dolgokat és hogy mindenki mennyire jó arc és közvetlen. Itt szembesültem először azzal, hogy Lénárd Laci mennyire éli, érzi a zenét. Sosem felejtem el, ahogy a Slayer World Painted Blood dalára bólogat az asztala mögött. Megjegyzett akkor magának, majd kicsit később, amikor a Facebook jobban berobbant, ismerősök lettünk. Akkor indult el ez az oldal és pár alkalommal kikértem a tanácsát, illetve meg-megkérdeztem: A laphoz esetleg nem kell egy új munkatárs? Mindig udvarias volt, és csak közölte, hogy nem, megvannak. Az akkori cikkeim elképesztően vacakok voltak, így egy cseppet sem csodálom, hogy nem volt üresedés. Majd 2013 áprilisában jött egy levél a Ric$ & Green oldalnak:
„Sziasztok! Lénárd Laci vagyok a Hammertől. A fanzine rovatunkban rendszeresen szoktunk megjelentetni blogos, webzine-es írásokat, természetesen forrásmegjelöléssel. Beleegyeztek, hogy májusban leadjuk az Alestorm beszámolótokat? Köszi a választ! Üdv, L.”
Meg kellett nézzem kétszer is, hogy elhiggyem. Természetesen beleegyeztem és persze jeleztem is azonnal, hogy bármikor állok rendelkezésére, ha gondolja. A következő hónapokban még volt pár ilyen „licenszelt” beszámoló, ami a blogról került a magazinba, de innentől már nem a „Fanzine”, hanem az „Élő Fém” rovatba, aztán megkérdezte, lenne-e kedvem írni a Pro-Pain aktuális lemezéről, a The Final Revolutionről. Elképesztően boldog voltam a kérdéstől és igyekeztem felnőni a feladathoz, akárcsak következő hónapban, amikor rám osztódott az Ektomorf Retribution-je, és még vele együtt pár lemez. Akkor fel sem tűnt, hogy minden kritika és beszámoló előtt volt pár megjegyzése, tanácsa, csak azt vettem észre, hogy jó egy év után elkezdtem jobban írni. Nem volt kétséges, Laci megtanított a trükkökre. Amikor néhány éve ezt megköszöntem neki, nevetve mondta, hogy bolond vagyok, nem tanított ő semmire. Nem értettünk egyet.
Aztán emlékszem, 2015-ben a Dürer kertben volt egy Paradise Lost/Lucifer/Dew-Scented/Angelus Apatrida koncert, ahol a Luciferre várakozva összefutottunk a folyosón és egy beszélgetés közben, enyhén szalonspiccesen megint megjegyeztem neki, hogy mennyire hálás vagyok a sok jóságért, illetve köszönök mindent. Amire ő csak ennyit mondott: „Igazi fanatikus vagy, aki mindenből kihallja a jót! A 10 pontos Ricsi! Imádlak!” és egy nagyot kacagva ment tovább, mert már szólt a Lucifer intrója. Ezt később még sokszor megkaptam tőle, ahogy azt is, amikor a bukott lemezes vlog-sorozatomat indítottam, hogy én vagyok a „diszkográfiák mindenkori mélypontjának szakavatott rajongója”. Óriásit nevettem rajta és a mai napig is idézem ezt a kommentjét.
Aztán 2016 nyarán, egy hasonló kánikulában, mint most, éppen „hűtőfürdőt” vettem, mikor villant a messengerablak és Laci feltette a kérdést:
– Szia. Kristóf az elfoglaltságai miatt már nem tud részt venni a Hangpróbában. Van kedved beugrani a helyére?
– Hogyne! Most úgyis van időm a héten bőven!
– De ez nem csak mostanra szólna, hanem tartósan.
Végem volt. Megkértem a feleségem, olvassa el ő is, jól értem-e a kérdést? Mindig erre vágytam.
Az elmúlt, cirka két évben nagyon sokszor fordult elő, hogy megdicsért, sőt, pár alkalommal kikérte a véleményemet is dolgokban, amivel nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Sokszor még mindig furcsa volt, hogy a nagy LL az én véleményemre kíváncsi. Mindig úgy volt feltéve a kérdés, hogy könnyen tudjon reagálni rá, és könnyen bele tudja szőni az esetleg oktató jellegű észrevételeken. „Ne vedd magadra, de…” Akkor ott pontosan tudtam, hasznos tapasztalat következik. Amikor tavaly év végén szóba került, hogy lehetne HammerWorld podcast, szerette volna, ha én vagyok a „leader speaker”, mert én „értem és érzem ezt a műfajt”. Nagyon jól esett, mint mindig, ha megdicsért. Akkor sokszor nem értettem, utólag persze ezek mind más értelmet nyernek, de akkor, ott, szimplán csak jól estek. Hiszen pontosan tudom, nélküle nem írnék, valószínűleg egyáltalán.
Vagy amikor egy-egy kritikámnál megjegyezte: Mi a pláne ebben a bandában? Sima xy, vagy yx, csak gyengébb az ének/szöveg/gitár, valami. „Mit szeretsz ennyire ebben a Billy Talentben? Tiszta Foo Fighters, csak nyafka énekkel!” És minden hülyeségemet tolerálta mindig. Akkor is, amikor az újságba egy csomó oda nem illő bandáról írtam. Egyszer mondott csak nemet: „Depeche Mode koncertbeszámoló? Ugye csak viccelsz?” De azért az év végi listáimra engedte a country és a rap kedvenceim, és sosem szólt bele a pontozásomba sem. Pedig néha lehet kellett volna…
Tódulnak fel bennem az emlékek és bár Chester Bennington halála után megfogadtam, nem írok több ilyen bejegyzést, mert abban elmondtam mindent. Ám most mégis cikáznak bennem a gondolatok folyamatosan, ahogy látom az üzenőfalat és egyre inkább azt érzem, hogy ez az üresség-érzés meg fog maradni, talán már örökre. Nagyon örülök, hogy többször vettem a fáradtságot és megköszöntem azt a sok jót, amit értettem tettél Laci! Ha ma olvasod a falat, biztos kinevetsz minket, milyen szentimentális faszok vagyunk mindannyian! Ígérem, maradok rajongó és írok még pár 10/10-es kritikát! Sajnálom, hogy azt az Adj egy ötöst! epizódot nem vettük fel, kíváncsi lettem volna sok dologra. A Hunyadi-sorozatot elolvasom helyetted is, és majd odafent elmesélem, mert találkozunk még! Tudom, érzem! Köszönök mindent, nélküled minden másképp alakult volna a hazai rock/metal életben és már semmi nem lesz ugyanolyan! Legyen könnyű neked a föld!
Végezetül pedig bűntársam, a szintén életfogytos Turai Zsolt, vagyis Bozsó gondolatai:
Legenda voltál. Neked pedig tudnod kell: a legendák soha nem halnak meg.
Amikor az első példányt megvettem tőled és Cselőtől, az akkori Metallica Hungarica című magazinból, még valamikor a Pecsában, abban a pillanatban a sorsom megpecsételődött. Útmutató, irányadó voltál. Nem csak nekem, hanem több ezer hasonló rockzene imádó embernek. Bibliaként olvastam írásaid, amire 6 pontnál többet adtál, rohantam és megvettem, vagy rosszabb esetben Pesten valahol átmásoltattam kazira. Tiszteltem fanatizmusod, a zene iránti alázatodat, közvetlenségedet. Ahogy egy interjúban mondtad, „életfogytosok” vagyunk. Ez köt minket össze. Egy életre. A Tiéd sajnos elmúlt, vagy csak most kezdődik, ezt nem tudhatom. Örülök, hogy ismerhettelek. Legenda voltál. Neked tudnod kell, a legendák soha nem halnak meg, hiszen: „Életfogytig rock and roll!”
Köszönöm a segítséget, támogatást, amit a Sportalsónak Cselővel együtt nyújtottatok!
Isten áldjon!