Akadnak olyan bandák, amelyeket egyetlen dal kísért fennállása végéig. Egy dal, amit fülvérzésig játszottak anno mindenhol és a mai napig a retro partyk bebetonozott eleme. Egy dal, amit mindenki kortól függetlenül úgy ismer, hogy nem tudja ki az előadó, de ha megmondod nekik jön a felismerés: „Jaj tényleg! Ők még léteznek?”
Így lehetne felvezetni a The Rasmust igazán röviden mindenki számára.
Lássuk tényleg 1 számosra sikeredett-e a finnek Barba Negra Red Stage fellépése.
Persze nem maradhatunk előzenekarok nélkül, nem lenne az igazi. A Block Of Flats szintén Finnországból érkezett bemelegíteni a korán érkezőket. Több – kevesebb sikerrel. Első hallásra nem tűnt érdekesnek, semmi különlegességet nem véltem felfedezni bennük és ez sajnos maradt is így a végéig. A Jonne Nikkilä által vezetett igen friss banda produkálja azt a fiatalos lendületet és próbálja hozni a finnes komplexitást, ami jellemző a hasonló stílusú alternatív rock/metal zenekarokra, de hiányzik az a kis plusz, ami kiemelkedővé tehetné őket.
Ezt már hallhattuk másoktól sokkal jobban kivitelezve, s habár a breakdownok igen feldobják a sablonos dalokat, nem tudja elvinni erős közepestől feljebb őket. Mentségükre szólva még csak egyetlen albumot adtak ki 2023-ban, a közeljövőben érkezik a második, amivel elhozhatják a megváltást és feljebb léphetnek, bár én nem érzem bennük ezt a potenciált. Hajrá! Cáfoljanak rám, biztosan meg fogom hallgatni a megjelenés napján és okozzanak meglepetést.
Egy akkora meglepetést várok, ami a The Funeral Portrait okozott ezen az estén. Az atlantai gárda nettó 2 perc alatt elvarázsolt. A 2014 óta aktív banda frontembere Lee Jennings tipikusan az az ember, akiről ennyi idő alatt meg lehet mondani, hogy olyan műsort fog adni, amit soha nem felejtünk. A szenzációs hang, a feltűnő imidzs, a felfoghatatlanul szórakoztató mozgáskultúra triumvirátusa végig fülig érő mosolyt csalt az arcomra. Hamisítatlan rocksztárság rejtőzik benne, amit tökéltesen érvényesített és a nagyjából 2 tucatnyi jelenlévő rajongót minimum megtízszerezte a műsor végére. Természetesen ezek nem elegendő jellemzők ahhoz, hogy ez egy korszakalkotó banda legyen.
A főszereplő a zene, ami szintén szenzációs. Komoly nosztalgikus élményt okozott minden téren így ismeretlenül is.
Zenéjüket a 20 évvel ezelőtti emo korszak legjobbjaihoz tudom hasonlítani. Mintha összegyúrták volna a My Chemical Romance, Fall Out Boy és Panic! At The Disco akkori klasszikus albumait és egy modern köntösben újraalkották volna az egészet. Emellett keltett egy olyan víziót bennem mintha egy filmekben látott tipikus amerikai zenés/táncos templomi istentiszteleten lennék. Jennings sokszor énekelt magasztosabb, pattogósabb stílusban, amihez a hozzátársult határozott kézmozdulatok kórusként irányították a közönséget. Extra színpadi technika és elemek nélkül sikerült óriási showt csinálni. Óriási potenciál van bennük, könnyen lehetnek ők a következő évek nagy felfedezettjei.
A tavaly kiadott Greetings From Suffocate City valahogy elkerülte a figyelmem, viszont a koncert óta megállás nélkül bömböltetem. Még nem késő pótolni, jó szívvel tudom ajánlani mindenki számára. Legyen ez egy általam adott házifeladat számotokra, amit nem kötelező, de erősen ajánlott elvégezni. A következő itthoni koncertjükön biztos kikérdezik!
A finn óriás The Rasmus a pontos kezdés érdekében az előre meghatározott időpontban előbújt az árnyékból… Kezdhetném így is ezt a szekciót egy kis In The Shadows poénnal, de nem teszem természetesen… Hehe.
Komolyra fordítva a szót Lauri Ylönen és társai óramű pontossággal kezdték el a brutálisan hosszúnak tűnő másfél órás, 22 (!) dalból álló szettjüket. Sose bírok a véremmel, előre meg szoktam nézni a várható dalok listáját, tehát már a koncert előtt sokkban voltam mikor megláttam. Kissé előrerohanva lelövöm a konklúziót, igen, túl hosszúnak éreztem. Hiába jöttek folyamatosan a nagy klasszikusok és a legfrissebb Weirdo lemez legjobbjai, valahogy túltelítődtem az élménnyel bizonyos szekciókban. Erre mondják közhellyel, hogy a kevesebb néha több.
Rögtön le is szögezném, a The Rasmus nem egy számos banda. Nagyon sok fülbemászó dalt írtak főként a 2003-as Dead Letters, illetve 2005-ös Hide From The Sun lemezen. Sajnos ezek mind méltatlanul a feledésbe merültek, nem hallhatóak retro partykon, nem játszották rongyosra a rádióban, mint a már sokszor emlegetett In The Shadows-t.
First Day Of My Life, Guilty, Shot és No Fear. Ez a 4 szintén sűrűn adott klip volt akkoriban a zenecsatornákon, de talán már nem volt annyira könnyedén befogadható az átlag zenefogyasztók számára, mint a verhetetlen slágerük.
Számomra ezen két album verhetetlen, mai napig szívesen hallgatom bármelyiket, bár itt véget is ért számomra a nagy szeretet. Sajnos a többi lemezen maximum 1-2 dal fogott meg, összességében mind unalomba fullad. Ezért hatalmas meglepetés a Weirdo album, ami jelen turné alapját adja. Emilia „Emppu” Suhonen 2022-es csatlakozásával változott valamelyest a hangzás, de számomra még mindig kevés volt. Nem vártam tehát semmit az új lemeztől sem és lám – lám az év egyik legjobb albumai között tartom számon.
A szövegek merőben elütnek az eddigi mondanivalótól, a hangzás sokkal modernebb lett, mondhatni igen dögös lemezt írtak.
Emiatt próbáltam ketté szedni a látottakat, más szemmel figyeltem a tagokat az új, illetve a régi daloknál. Kíváncsi voltam nagyobb lendület vezérli-e őket, látok bármi mást az arcokon stb. A válasz pedig: határozottan igen! Azt éreztem sokkal energikusabban adják elő a friss szerzeményeket, aki jobban figyelt és nem vakította el a nosztalgia az old school számoknál szerintem könnyen észrevehette. Ez nem negatívum, őszintén szólva én is jobban vártam ezeket annyira jól sikerültek. A címadó dal az est egyik csúcspontja volt (számomra 3 közül), amit a The Funeral Portrait énekesével adtak elő. Ezen kívül hidegrázós volt, ahogy a közönség felszabadultan énekelte az In The Shadowst és nekem az Immortal refrén felvezetése libabőrössé tette testem minden szegletét.
Lauri hangja nem mindenhol találta meg a biztos pontot, néhol elég nehézkesen jöttek ki a hangok, de nem tudom hibáztatni, nekem a mai napig az egyik legikonikusabb hang a műfajban.
A jó másfél órás műsorban rendesen bemutatták az friss lemezt, miközben egészséges nosztalgiával töltötték fel a rajongókat. Egy ponton Eero Heinonen basszeros meg is jegyezte mennyire látszik fentről az arcokon a boldogság és a beleélés. Onnan a pódiumról nem is lehet ennél szebb látvány.
Összességében egy nagyon jól balanszolt estének lehettünk szem és fültanúi, ahol részemről a The Funeral Portrait megvett kilóra, a The Rasmus pedig hozta a kötelezőt. A mihamarabbi viszontlátásra!