Kicsit megkésett filmkritika: karácsony első napján debütált a Song Sung Blue című zenés film a magyar mozikban – amiről érdemes írni, hiszen a Stone Temple Pilotsot is remekül éneklő Kate Hudson játssza benne a főszerepet, egy vicces jelenet erejéig a Pearl Jam is felbukkan az alkotásban, és egyébként is, ez a Majdnem Híres óta az egyik legjobb zenés film, ami vászonra került…
A zenés filmek és zenészéletrajzok aranykorát éljük. A Bohém Rapszódia óta zsáner bekerült a blockbuster kategóriába, és egy-két (vagy több?) alkalommal elevenednek meg előttünk ikonikus zenészek – hol jobb, hol kevésbé élvezhető interpretációban. Sok üdvözítő zenés film után az a helyzet, hogy ezek a próbálkozások ma már sokszor elvéreznek. Látható, hogy a formátum pár áv alatt kifáradt: legutóbb a Bruce Springsteen életét feldolgozó „Szabadíts meg az ismeretlentől” című alkotás borzolta fel a kedélyeket – nem a jó értelemben. Ennek fényében különösen nagyon öröm, hogy a Huge Jackman és Kate Hudson szereplésével készült Song Sung Blue egy nagyon nem tipikus zenés film, aminek – ha kicsit erőltetetten is-a legtöbb köze van a rock (vagy szélesebben értelmezve az élőzene) hőskorához. Hogy miért is? Nos, egyrészt ezért:
Másrészt (SPOILER): a filmben például a Pearl Jam nevének említése, és Eddie Vedder „szerepeltetése” egy nagyon jó adalék a sztoriban… ad egyfajta kontinuitást a hetvenes évek és a ’90-es évek közti zeneipari szereplőknek.
…na, de mi is a sztori?
A zenész önéletrajzi filmek általában tipizálhatóak: Alapanyagként szüksége van a film elkészítéséhez olyan zenei ikonra, aki már évtizedek óta a popkultúra megkerülhetetlen része, és vagy már elhunyt, vagy öreg. Ehhez kell egy olyan háttér sztori, amin keresztül látszik a hős korai időszaka, esetlensége, mindennapi küzdelmei, és a már ismert életút mérföldkövei, a lehető leginkább dramatizált módon. És végül, de nem utolsó sorban: ezekben a filmekben szerepel egy szexi (barát)nő vagy feleség, aki többnyire a főhős motivációját szolgálja a filmben – egyértelmű mellékszerepbe helyezve. Üdítő kivétel ez alól a korát megelőző 2010-es, Kristen Stewart és Dakota Fanning főszereplésével készült The Runaways film – ami sajnos nem is tartozik az (el)ismert rockmovie-k közé…
Na, a Song Sung Blue az a zenés film, ami nem innen kezd, és nem is itt fejez be.
Végy két idősödő, és soha be nem futott zenészt. Az egyikük férfi, a másikuk nő. Ábrázold őket egyenrangú félként. Adj nekik háttérsztorit, mélységet, traumákat.Legyenek gyerekeik az előző házasságaikból. Legyenek sikertelenek. Alapítsanak egy Neil Diamond tribute bandát (!!!) – és ez az, ami még csak a kezdet. Egyébként érdekes gondolat, hogy a filmben direkt vagy indirekt módon mindig visszaköszön, hogy Neil Diamond több száz dala mennyire nem ismert és értékelt, és hogy a munkássága az jóval túlmutat a Sweet Caroline című „onehitwonderen”. Végig volt egy olyan fura érzésem, hogy ez igazából eredetileg egy Neil Diamond filmnek készült, de véletlenül „több” lett belőle. Lehetett volna ez egy elcsépelt cukormázas romantikus film is a rock and roll élet B-oldaláról, de még csak ez sem „sikerült” az alkotóknak. Helyette kaptunk egy mély, elgondolkodtató, drámai és valódi üzenetetket hordozó filmet, amelyet egyrészt Kate Hudson alakítása -hiába, Penny Lane óta tudjuk, hogy őt a zenés filmekben való szereplésre teremtette a Jóisten is- másrészt, az alkotók egy hús-vér házaspár valós történetét vették alapul, akikről azonos címmel 2008-ban már megjelent egy dokumentumfilm, ami teljes egészében megtekinthető itt:
Hudson azon kevés színésznők egyike, akik tudnak tisztességgel öregedni: ahogyan egy Golden Globe díjas alakítást nyújtott a Majdnem Híresben 25 éve a zenészbe szerelmes gruppie szerepében, most, mintha ugyanazt a karaktert látnánk, negyedszázaddal később -egy tinilányból lett negyvenes nő, gyerekek, karrier problémák, válás és újrakezdés. E mellé Huge Jackman remek párt nyújt a másik oldalról – de nem csak ő, hanem például a leánygyermeket alakító Ella Anderson is, aki mellékszereplőként is olyan erős jelenlétet és jeleneteket hagy maga után, ami nélkül ez a mozi biztos, hogy sokkal kevesebb lenne.
Sosem gondoltam volna, hogy egy tribute (!!!) formációról szóló dokumentarista elemeket felsorakoztató fikciós mozi lesz az új kedvenc zenei – és egyben emberi – történetem, de úgy tűnik, 2025 tartogatott egy utolsó meglepetést. A Song Sung Blue a zenei életrajzot, mint mozis zsánert önmagából felforgató, újraértelmező és a szokásosnál sokkal több és mélyebb üzenetet hordozó, időtálló alkotás lett Craig Brewer rendező és csapatának munkája révén. Ráadásként: a helyzet az, hogy ez a film egyfajta boomer önreflexió is, az ’40-es, ’50-es korosztálynak -szerencsére nem cringe vagy ciki módon, hanem szerethetően és tiszteletteljesen. Eddie Vedder 61. szülinapja után ugyanis minimum érdekes egy olyan jelenetet nézni, ahol a Pearl Jam előzenekaraként játszó Lighting and Thunder nevű formáció a sokadik újrakezdés nagy lehetőségét látja az első lemezes seattle-i bandával való közös zenélésben… ez a fajta generációk közti muzikális párbeszéd pedig az csak az egyik időtálló üzenete ennek az alkotásnak. A többit pedig nem akarom leírni, de remélem, hogy a kedves olvasóknak lesz meghoztam a kedvét a megtekintésre.
10/10, ha pontszámban kell mérni