A progresszív metal koronázatlan királyai, a Dream Theater, hosszú és rögös utat jártak be mióta nem számítanak a színtér szent teheneinek. Ezért Portnoy visszatérése a rajongók és rocksajtó körében hatalmas örömmel lett fogadva, hiszen a zenekar aranykorának egyik legfontosabb alkotója tért vissza a fedélzetre. Az ő játéka, kreativitása, energiája és laza zeneisége nélkül nehéz elképzelni a Dream Theater legikonikusabb albumait. Reméljük ez nem csupán egy nosztalgikus gesztus és egy gumicsont a rajongóknak, hanem tényleg egy új fejezet kezdete is lehet a zenekar életében. A fanok joggal várják el a régi mágiát, és hogy új album méltó legyen a nagy elődökhöz, a progresszív metal klasszikusaihoz. Éppen ezért a Parasomnia című új lemezzel kapcsolatban az elvárások az egekben vannak. A rajongók hosszú évek óta várják, hogy a zenekar újra régi önmagát idézze, és egy olyan albumot tegyen le az asztalra, amely méltó a nevéhez. A Parasomnia egyfajta mérföldkő lehet a banda életében, amely vagy megerősíti a hitet a zenekarban, vagy éppen ellenkezőleg, újabb csalódást okoz. Szerencsére volt lehetőségem jó párszor meghallgatni az utóbbi egy hónapban a Parasomnia című albumot, és azt kell mondanom, hogy én szeretem, nagyon szeretem ezt a lemezt. Hozza azt a minőséget és komplexitást, amit a Dream Theater-től megszokhattunk és végre a lazaság és játékosság is visszatért. Mike Portnoy érezhetően friss energiát hozott a zenekarba, és a dalok tele vannak virtuóz megoldásokkal és lenyűgöző zenei teljesítményekkel, amivel ugye eddig sem volt gond. De most az az érzésem, hogy a lélek is újra ott van a nótákban. Ezzel az új lemezzel egyértelműen a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory. komplexitásához és koncepciójához, valamint a Train of Thought album keménységéhez nyúlt vissza, de mindezt egy új, friss 2025-ös köntösbe bújtatta. A végeredmény egyszerre progresszív, technikás, ugyanakkor dallamos és érzelmes is, és nem csak a hangszeres maszturbációról szól, hanem igazi dalokat hallunk a lemezen. Emellett a hangzása valami egészen elképesztő. Valószínűleg ez a legjobban szóló Dream Theater lemez eddig. A hangszerek tisztán, dinamikusan szólnak és az ének sincs túlzottan az előtérben, a keverés majdhogynem tökéletes. A zene szinte megelevenedik a fülhallgatóban vagy a hangszórókban. Nagyon hiányzott már, hogy ilyen harapósan szólaljon meg egy Álomszínház lemez. A Parasomnia borítóját a legendás Hugh Syme tervezte, egész egyszerűen gyönyörű. Tökéletesen illeszkedik a zenekar stílusához, és már önmagában is egy műalkotás, de Syme neve mindig is garancia a minőségre, ő készítette majdnem az összes Rush albumborítót is.
Az lemez nagyon bátran egy instrumentális dallal kezdődik, amely rögtön behúzza a hallgatót a Parasomnia világába. Az In The Arms Of Morpheus vészjósló akusztikus témákkal indul és egy olyan ólom súlyú riff monstrumban teljesedik ki, ami azonnal a Nevermore legmarconább dalait juttatta az eszembe. Még a gitár hangolása is hasonlónak tűnik itt, mint ahogy Jeff Loomis szokta használni, de ehhez nem vagyok elég szakképzett, javítsatok ki, ha tévednék. Viszont John Petrucci zseniális több körös szólója teljesen másféle klasszikus Dream hangzás felé viszi el a dalt. Az elsőnek megismert Night Terror egy igazi progresszív metal himnusz álá Dream Theater. Összetett, technikás, de ugyanakkor dallamos és fülbemászó. John Petrucci gitárjátéka természetesen virtuóz, a riffek és a szólók lenyűgözőek. A dalban rengeteg a tempóváltás, a dinamikai játék, amelyek mind hozzájárulnak a dal komplexitásához, de nélkülözik az előző pár lemez öncélúságát. Az A Broken Man egy kicsit lassabb, de annál keménykötésűbb szám, egészen Pantera-szerű fő riffel, de ez sem teljesen újdonság náluk, mert az Aweke-en is voltak hasonló megmozdulások. Másrészről a szám középpontjában James LaBrie éneke áll, aki a régi szenvedéllyel és beleéléssel adja elő a szöveget. Itt kell megjegyezni LaBrie is hosszú idő óta a legjobb teljesítményét nyújtja a lemezen. A következő Dead Asleep egy epikus, hosszabb lélegzetű dal, amely hangulatában visszarepít a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory világába, sőt konkrét hangszeres részeket érzek visszaköszönni. A Dead Asleep egyébként egy valós esetet dolgoz fel, amelynek középpontjában egy wales-i férfi áll, aki 2009-ben álmában, nem szándékosan végzett házastársával. A zenekar egy komor, progresszív metal kompozícióban érzékelteti az ügy tragédiáját. A Midnight Messiah az egész album egyik legenergikusabb, legpörgősebb dala. Gyakorlatilag ez egy thrash szám a Dream Theater jellegzetes finomságaival. Ennek ellenére talán a lemez legszürkébb momentuma, de még így is jobb, mint bármi tőlük az utóbbi 15 évben, és ez sokat elmond a zenekar elmúlt időszakáról. Az Are We Dreaming? egy rövid, instrumentális átvezető némi zörejjel és hangfoszlányokkal a háttérben, amely a dal atmoszférikus, ambientes hangulatot teremt, amely tökéletesen illeszkedik az album koncepciójához. Az utolsó előtti Bend the Clock nyitó dallamai a Metropolis Pt. 2 dalcsodáját a Through Her Eyes-t juttatta eszembe, de ez a szám összességében sokkal sötétebb és komorabb. Emellett mégis egy káprázatos refrénnel van ellátva, LaBrie szó szerint brillírozik benne. Annyira hiányoztak már az ilyen megoldások az Álomszínháztól. Az album záró dala egy monumentális, közel 20 perces eposz. A The Shadow Man Incident igazi csúcspontja az albumnak, amelyben a Dream Theater minden zenei tudását és kreativitását összpontosítja. Túlzásnak tűnik és lehet, hogy az is, de ez egy a A Change of Seasons-hoz hasonló nagyívű dalmonstrum ami minőségben sem marad el tőle sokkal. Igazi mestermű, amely méltó a Dream Theater nevéhez, és amely méltóképpen zárja le a Parasomnia albumot. A hangszeres teljesítményekről különösebben nincs miről beszélni, mert az mindig is a csúcsliga legfelső részébe tartozott. Viszont az mellbevágó, hogy minden lefogott hang mennyivel jobban a helyén van, mint az utóbbi sok évben bármikor. A dalszövegre és a koncepcióra direkt nem tértem ki, mert szövegkönyv nem állt a rendelkezésemre és az angolom kicsit, de csak kicsit Tamásos, így hallomás alapján nem mennék bele mélyenszántó gondolatokba a szövegekről.
A 2000-es évek közepéig hatalmas rajongója voltam a Dream Theaternek, utána már csak amolyan követője a munkásságuknak, az azóta készült albumaikat rossznak nem tartottam (kivéve a The Astonishing-ot, ami gyakorlatilag hallgathatatlan), középszerűnek viszont igen. A Parasomnia hallatán újra megbizonyosodtam arról, hogy a zenekar még mindig képes maradandót alkotni. Persze lehetnek/lesznek, akik túlzott elvárásokat támasztanak az albummal szemben, ami valahol érthető is. Egy valamit nem szabad elfelejtenünk, egy idén 40 éves zenekar sokadik lemezeként ez több, mint megsüvegelendő teljesítmény. Éppen ezért mielőtt ítélkezünk hallgassuk meg az albumot és próbáljuk meg megérteni a zenekart, mert a Parasomnia egy igazi álom és egyben lidércnyomás. A dalok sötétek, fenyegetőek, ugyanakkor varázslatosan zeneiek.
10/10.