A Devoid neve szilárd pont a hazai extrém metal színtéren, és ezt a stabilitást most is bizonyítják frissen megjelent, Culture War című nagylemezükkel. A megkapóan sötét atmoszférát árasztó album apropóján Waldmann Szilárd énekessel beszélgettem a lemez mögötti koncepcióról, a dalszerzés folyamatának egyedi dinamikájáról, a zenekar stabilitásáról, valamint a hazai klubélet és a távlati célok aktuális helyzetéről.
Először is hatalmas gratuláció a Culture War lemezhez, egészen kiválóan sikerült! Egy új anyag mindig mérföldkő egy zenekar életében. Milyen érzés volt befejezni a munkát, és eddig milyen visszajelzéseket kaptatok a lemezre?
A legnagyobb öröm számomra az, hogy a húros szekció a felvételek során nem verekedett össze. Őszintén voltak komoly aggályaim afelől, hogy szegény Adrián (Papatyi Adrián – basszusgitár) esetleg testi kapcsolatba kerül a két „lakossági Satriani”-val, Macher Zoltánnal (szólógitár) és Nyemcsek Csabával (ritmusgitár). Hajlamosak ugyanis olyan összetett témákat írni, amiket Adrián még becsülettel képes kigyakorolni, de nekem már kvantummechanikai mélységű rejtélyt jelentenek.
Adrián mindenesetre derekasan helytállt – mégiscsak az első nagylemezéről van szó. Az egész folyamat rendkívül jó érzés volt, már csak azért is, mert a végére csapatként is egyben maradtunk. Ez öt ork esetében, akik időnként ENSZ-diplomatát próbálnak játszani, finoman szólva is embert próbáló feladat. Eddig, kivétel nélkül csupa jó kritikát kaptunk. Mondtam is az ismerősöknek, hogy ebből így aztán igazán nem fogunk tanulni semmit. Ők pedig megnyugtattak: attól, hogy már tudunk zenét írni, még továbbra is ugyanaz balfék társaság maradtunk. Ez igazán felemelő érzés volt.
Néhol úgy érzem, hogy a Culture War zeneileg határozottan a klasszikus death metal vizeire evez. Szándékos volt ez a minimális zenei irányvonal korrekció? Nagyon jól szól a lemez! Kinek a produceri munkája mellett készült az anyag?
Mindig is volt egy markáns death metalos karaktere ennek az egésznek – sőt, az algoritmusok is így kategorizálják, amint feltöltöm valahová az anyagot. Én magam is inkább melodic deathként értelmezem ezt a lemezt, még ha több ismerősömnél valamiért a metalcore címke akadt be.
Ezúttal Pencs Tamással dolgoztunk. Emlékszem, amikor először megkerestük őt a fő dalszerzőnkkel. Csabi úgy mutatkozott be, hogy: „A Szilárd semmihez sem ért, én pedig fogyatékos vagyok.” Mire Tomi rezzenéstelen arccal csak annyit felelt: „Rendben, akkor jól megleszünk.” Na, ebből tudtam biztosan, hogy megtaláltuk a mi emberünket.
A dalszövegeket nézve a Culture War összképe némileg sötétebb, talán reményvesztettebbnek is tűnik az előzőekhez képest. Van egy egységes koncepció vagy egy összekötő fonal a dalok mögött?
Nem volt tudatos, mégis szépen összeállt. A lemez nagyon komor, mind a társadalomkritikát, mind az személyes témákat tekintve, de végig ott van benne a remény, hogy ez az állapot nem maradhat így, változásnak kell jönnie. Bármennyire sötét is az összkép, mégis hordoz magában egy pozitív üzenetet. Zeneileg pedig egyértelműen melankolikusabb lett, mint a korábbi anyagaink.
Egy ilyen kiforrott anyagnál érdekes lehet hogyan is zajlik nálatok a dalszerzés. Van egy fő motorja a dalszerzésnek, vagy a közös próbatermi munkával készülnek a dalok? Mikor születnek meg az ötletek?
Nálunk a dalszerzés egy kibaszott cirkusz. Amikor megérkeznek az első demók – többnyire Csabitól – én rendszerint elejétől a végéig szétszedem őket. Zeneszerzési megközelítésből persze képtelen vagyok érdemben definiálni, mi a bajom, így aztán mindenféle elborult ötletet összehordok arról, hogyan kellene „jó” irányba terelni a dolgokat. Ezen a ponton a többiek többnyire azonnal kiakadnak, hogy lehetek ekkora idióta, pedig higgye el mindenki: én tényleg próbálkozom. Más kérdés, hogy zenei berkekben ez úgy hat, mintha egy orángután próbálna artikulálatlanul mutogatni egy tollseprűvel.
Aztán amikor nagyjából összeáll egy dal, a két lakossági Steve Vai egy pillanat alatt felpakolja a saját varázslatait. Ezt követi a már említett „Adrián-féle kalossza-járás”, amit az esetek egy részében sikeresen orvosol a körülbelül hatszáz sör szelídítő hatása. Néha magam sem értem, hogy ebből a káoszból hogyan születhetnek ennyire komplex dalok – de valahogy mégis mindig megtörténik.
Az album borítója ismét egy gyönyörűséges mű lett. Ki az alkotója, és milyen mértékben tükrözi a Culture War koncepcióját? A pólók designja is kapcsolódik az artworkhöz? Mennyire fontos számotokra, hogy a vizuális megjelenés támogassa az album hangulatát vagy az egész zenekar érzésvilágát?
A húgom (Waldmann Bogi) csinálta ismét a borítót. Direkt valami elvontabbat akartunk, mert az összes korábbi elég konkrét volt. Mivel a húgom is elég „sötét módon” alkot, kértünk tőle egy absztraktabb dolgot — rá is harapott, és a borító tökéletesen passzolt az album anyagához.
Ha egyetlen dalt kellene kiemelnetek a Culture War-ról, ami a legjobban összefoglalja a lemez hangulatát vagy zenei irányát, melyik lenne az és miért?
A címadó Culture War tökéletesen összefoglalja a lemez mondanivalóját, és szerintem a szám zenei felépítése és hangulata is jól leképezi az album egészét. A dal lényege tulajdonképpen az, hogy amikor az emberek vallásként kezdik kezelni a politikai hovatartozásukat, annyira beszűkülnek, hogy képtelenné válnak a racionális gondolkodásra. A szám tulajdonképpen egyfajta lemondás róluk: ha valaki ennyire ragaszkodik a saját kis szektás identitásához, akkor maradjon is ott — nem érdemes energiát pazarolni rájuk.
A 2021-es Dusk lemez óta eltelt négy hosszú év. Milyen különbségeket éreztek a Culture War és a Dusk között zeneileg, hangulatilag, és a zenekari fejlődés szempontjából?
A két nagylemez között két EP-t adtunk ki, amelyek már előrevetítették azt az irányvonalat, amerre a zenekar haladt. Úgy érzem, ezen a lemezen a dalok kiforrottabbak és változatosabbak lettek. A Dusk egy intenzív és brutális anyag, itt ugyanakkor a brutalitás mellett jelen van a melankólia is, és talán a számok valóban „számként” hatnak. Ezt persze nehéz megragadni: egy szám akkor szám, ha meghallgatva nincs utóíz, nincs hiányérzet, nincs zenei probléma. Úgy érzem, ezen az albumon sok esetben sikerült ezt elérni. Remélem, a jövőben képesek leszünk megismételni ezt a szintet… bár, őszintén szólva, nem nagyon hiszem – ha-ha.
Jelenlegi felállás: Kik alkotják most a Devoid zenekart és hogyan alakult ki a mostani felállás?
Amúgy egymás után jöttek a zenekarba és maradtak is, szóval ez egy stabil felállás — nem is értem.
Macher Zoltán (gitár) – jogász – örökké picsog, képtelen két számot pontosan összeadni.
Papatyi Adrián (basszusgitár) – járműmérnök – általában oda megy, ahol sör van; nőt közelről még nem látott.
Horváth Attila (dob) – közgazdász – ha lehet, még többet picsog, mint Zoli; CrossFit után jön zenélni, ezért mindig büdös a próbán.
Nyemcsek Csaba (gitár) – technológus – ismérve, hogy annyira tud diplomatikusan fogalmazni, hogy ha bárhova krízisövezetbe küldenék tárgyalni, rögtön kitörne egy világméretű konfliktus; amúgy előbb kiszagolja a sok sört, mint Adrián.
Waldmann Szilárd (én) (ének) – gépészmérnök, mechatronikai mérnök – a többiek elmondása szerint egy kíméletlen despota, viszont amikor zenéről próbálok magyarázni, akkor minden pénzt megér a dilettantizmusom.
A lemezmegjelenést követően milyen koncert-, esetleg turnétervekkel készültök itthon? Terveztek-e tudatosan külföldre kacsingatni a Culture Warral? Milyenek a távlati céljaitok, és van-e olyan ország vagy fesztivál, ahol feltétlenül szeretnétek fellépni?
Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy UG-zenekarként évente 20–30 koncertet tudunk adni, és ezt a mennyiséget továbbra is szeretnénk tartani. Természetesen sokszor kimerítő ez az egész, de a rengeteg hülyeség, veszekedés és picsogás után hajnalban mindig elégedetten távozunk egy-egy fellépés után – ki két lábon, ki négyen, vagy esetleg rákjárásban. Nincsenek túl nagy céljaink; már önmagában óriási élmény és fegyvertény, hogy ez a felállás 4–5 éve együtt van, és még mindig szeretjük egymást. Ahova hívnak, megpróbálunk elmenni, és reméljük, tudunk is – nagyjából ennyi a kívánságunk.
Hogyan látjátok a jelenlegi magyarországi klubhelyzetet egy extrém metal zenekar szemszögéből?
Szerintem nagyjából állandósult most már ez a helyzet. A 30–40 feletti közönség fegyelmezetten jár koncertre, a fiatalok pedig az elmúlt egy-két évben, természetesen módjával, szintén megjelentek. Számunkra a realitás egy jó line uppal a közepes klubokban, 30–80 fős bulik. Megyeszékhelyeken és Budapesten persze hozhat többet. Nagyobb klubokba ez a zene szubkulturális jellege miatt soha nem fog teljesen beférni, de nincsenek nagy elvárásaink: ha normálisan elő tudjuk adni a dalainkat, bárhova elmegyünk, ahol szívesen látnak minket. Óriási tévedés lenne 2025-ben bármiféle elvárásokkal nekimenni a színtérnek melodic death metallal.
A zenekar történetét tekintve, van-e olyan kérdés, amit még sohasem tettek fel nektek interjúban, de szívesen válaszolnátok rá?
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a színtérnek mindenért, amit az elmúlt 18 évben adott. Rendkívül hálás vagyok, hogy rengeteg embert megismerhettem, és számos új barátot, haveri kapcsolatot szereztem. Ez talán nem hangzik soknak, mégis egyben mindent megér.
Mi az a legnagyobb álom vagy cél, amit a Devoid a következő 5 évben szeretne elérni, és mit üzennétek a rajongóitoknak!
Nekem a legnagyobb álmom az lenne, hogy a zenekar annyira beágyazódjon a vérkeringésbe, hogy kevesebbet kelljen szerveznünk. Nyilván nem panaszkodom, hiszen már így is sokan gondolnak ránk folyamatosan. De ahogy öregszem, kezdek lustulni. Ha itthon elérnénk azt a státuszt, hogy hasonló zenekaroknál, amikor bulit szerveznek, azonnal beugrik a nevünk, akkor szerintem mindent elértünk. És ha ugyanez a helyzet lenne az UG fesztiváloknál is, akkor már tényleg minden megvalósult volna!
