Christopher Cross tipikusan az az előadó, akitől minimum egy-két dalt az is ismer, aki azt gondolja, hogy nem. Karrierje ötödik évtizede tart, ez idő kiadott tíznél több sorlemezt, dolgozott filmzenéken, közreműködőként megszámlálhatatlan helyen volt jelen, nyert Golden Globe, Oscar és Grammy díjakat: minden túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy a texasi származású zenész egy páratlan karriert tudhat magáénak. Április 28-án ebbe a pályafutásba tekinthet bele az, aki a budapesti Dürer Kertbe látogat.
Cross zenéjének gyökerei egyértelműen a country/blues vonalban keresendőek, ami gyakorlatilag az amerikai népzene. Saját magát katonagyereknek aposztrofálja, lévén apja egy amerikai hadseregben gyermekorvosként szolgált. Érdekesség, hogy Dwight Eisenhower elnök unokáinak doktorbácsija is ő volt. Cross gimnazistaként nem csak zenélt, hanem amerikai focizott és atlétikázott is, mindemellett katolikus nevelést kapott. Ez a klasszikusnak nevezhető értékrend pedig alapvetően határozza meg zeneiségét és mondanivalóját.
Korán érdeklődni kezdett a zene iránt, gyerekkorában értelemszerűen az ’50-es évek jelentős előadói – mint például Buddy Holly és Ritchie Valens – hatottak rá először. Hetedik osztályosként kapott egy dobfelszerelést, és elkezdett a Psychos nevű zenekarban játszani, amely helyi egyházi rendezvényeken és középiskolai bálokon lépett fel. Eleinte dobosaként játszott, de később énekesi feladatokat is ellátott. És itt érdemes egy kicsit megállni: ugyanis azok a dalszerzők és frontemberek, akik ütősként indulnak, általában kiemelkedő zeneszerzők lesznek: hiszen ők azok, akik a zene struktúráját az alapoktól átlátják. Ebbe a sorba tartozik Iggy Pop, Steven Tyler (Aerosmith), Sully Erna (Godsmack) – és Christopher Cross is.
Mivel megfogalmazódott benne a saját dalok írásának igénye, ezért a középiskolában már inkább a gitározás felé fordult – ez ugyanis alkalmasabb hangszer volt a dalíráshoz, mint a dob. Ebben az időben Frank Zappa gyakorolt rá nagy hatást: őt elsősorban az bátor hangszerelési és instrumentális megközelítés, valamint az innovatív ritmikai ötletei miatt csodálta. Texas szerte rockzenekarokban játszott, és még a Deep Purple-lel is fellépett egy alkalommal beugróként, mikor Richie Blackmoore megbetegedett. Játékára Eric Clapton stílusa volt nagy hatással gitárosként, dalszerzőként viszont Joni Mitchell és Steely Dan jelentettek neki inspirációt.
A különböző zenekarokon és tapasztalatszerző zeneipari munkákon át vezettet az út az első önálló lemezéig, amely 1979 végén jelent meg, és gyakorlatilag (zene)történelmet írt: a cím nélküli anyag az 1980-as Grammy-díjatátadón öt kategóriában nyert, köztük olyanokat, mint az Év felvétele (a „Sailing” című kislemezért), az Év albuma, az Év dala (szintén a „Sailing”) és a Legjobb új előadó.
És, ha már Sailing: ez az egyik olyan szerzemény tőle, amit biztos, hogy sokan ismernek, vagy „hallottak már valahol”. A ’80-as évek soft rockjának, vagy ha úgy tetszik hangszeres popzenéjének egyik mesterműve ez, ami biztos, hogy sok más, hasonló stílusban gondolkodó előadónak és dalszerzőnek jelentett sorvezetőt – ez nem egyszerűen csak egy jó dal, hanem iskolateremtő példa. Nem véletlen, hogy a mai streaming időszakban is egyre gyakrabban jelenik meg egyes lo-fi, 80s vibe és hasonló tematikájú lejátszási listákon. A vitorlázás egyébként nemcsak az egyik leghíresebb dala, hanem dalainak egyik központi, rendszeresen visszatérő metaforája is. A víz és a vitorlázás nála a belső békét jelképezi, a vele kapcsolatban sokat emlegetett yacht rock, mint stílusmegnevezés is vélhetően innen ered.
Szigorúan az eladásokat nézve mondhatjuk, hogy Cross sikerei megkoptak az újkori zenei trendek árnyékában, de ennek ellenére ő megmaradt a zenei igényesség egyik megdönthetetlen bástyájának. A ’90-es és 2000-es években Cross egyfajta poszt-szupersztárként a saját maga által kitaposott úton haladt, és folyamatosan alkotott , elvárások és kényszerek nélkül. Emiatt voltak kereskedelmileg kevésbé sikeres kísérletei, 2007-ben például egy karácsonyi albummal jelentkezett, amelyen klasszikus ünnepi dalokat dolgozott fel saját stílusában. A The Café Carlyle Sessions pedig az egyik legérdekesebb kései munkája, ahol saját legnagyobb slágereit, például a már többször említett Sailing, vagy a Ride Like the Wind, akusztikus hangszerelésben rögzítette újra.
Összegezve: CC a mai napig aktívan turnézik és ad ki albumokat, a kritikusok és a rajongók pedig a „yacht rock” egyik legeredetibb és legprofibb előadójának tartják. Ezért is lesz őt érdemes megnézni a Live Nation által szervezett budapesti koncerten. Az odalátogatók nem egy énekes egy koncertjét láthatják majd aznap este, hanem a popkultúra egy unikális darabját tekinthetik meg, mindezt úgy, hogy Christopher Cross hosszú karrierje során először lép fel a magyar fővárosban. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom lesz!
Jegylink: https://ln.funcode.hu/events/132054