Nem volt egyszerű elfogadni a metal műfaj szerelmeseinek a mai napon, hogy nem lehetséges az osztódás. Amennyiben bármikor érezted a késztetést az egyszerre több helyen való létezésre az biztos ez a kedd este volt. Nekem is óriási fejtörést okozott hol legyek, ugyanis három különböző helyen is szívesen lettem volna, hogy láthassam a Skillet, a The Ghost Inside és a Cradle Of Filth trióját. Végül utóbbira esett a választás, így erről olvashatjátok beszámolóm.
Úgy látszik nem járok eleget a Barba Negra Red Stage-re, mindig meglep a színpad méretének látványa. Valahogy folyton kisebbre emlékszem, az pedig teljes kiment a fejemből, hogy a sátor oldalainak megbontásával egyszerre lehetek kint és bent is. Apró kis pozitív meglepetések az én egyéni hiányosságaimnak köszönhetően. Csodás.
A holland TerraDown a helyszín méretéhez képest egy nagyobb maroknyi néző előtt kezdte meg fennállása második európai turnéját. A 2016-ban alapított banda egyetlen stúdió albuma mellett számos singlet adott ki az utóbbi években. Nem lepődnék meg, ha hamarosan érkezne a második lemez, amennyiben lesz idejük rá, hisz tavaly óta egyre több fesztiválon vesznek részt. Most érkezik meg a várva várt áttörés? Elképzelhető, bár engem elsőre nem vettek meg zenéjükkel. A főként melodic death metal, néhol enyhén progos témák egész jól működnek és megvan bennük a fiatalos lendület mellett az a műfaj iránti elkötelezettség, ami feljebb juttathatja őket a ranglétrán. Tudtak meglepő váltásokat mutatni egy-két dalon belül, érezhetően újdonságot akarnak vinni a hangzásvilágukkal a műfajba, de nekem valahogy még nem áll össze kellemes egésszé. Hiába vannak lassan 10 éve az iparban kicsit mintha mindig a kísérleti fázisban lennének. Nick Brouwer énekesben meg van a lehetőség hangban, hogy megadja azt a löketet, ami jelenleg nekem hiányzott még belőlük, néhány év múlva érdemes lehet rájuk keresni elképzelhető, hogy meglepetést fognak okozni.
Az immáron 15 éve aktív státuszban lévő brazil Nervosat nem igazán kell bemutatnom. Sűrűn megfordulnak nálunk és szemmel láthatóan mindig nagy sikert aratnak. Milyen arányban köszönhető a közönségnél elért siker a felállásuk specialitását, illetve zenei egyediségüket összevetve? Jó kérdés, számomra 70/30. Akárhányszor láttam őket mindig az spannolt fel, hogy nem igazán tudnék mondani kizárólag csajokból álló thrash death metal bandát. Ergo nekem ez egy unikális élmény látványban, zeneileg viszont nem nyújt újat semmilyen téren.
El tud kapni a flow az első pár dalnál, de gyorsan lankad lelkesedésem, mivel be kell ismerni nem a változatos dalokról híresek. Plusz az új 3 gitáros felállás nem adja vissza azt az energiát, amit anno a Prika Amaral és Fernando Lira duó nyújtott. Amit Lira az ének mellett a basszus gitáron művelt nehéz is bárkinek visszaadni, igazi energiabomba volt, tehetetlenül sodródtam az árral, mint gyenge falevél a vad folyón. Itt a sodrást igen hamar legyőztem, nagyjából a Kill the Silence, Death kombó után kiúsztam a partra és leültem magam elé bambulni.
Elismerem nagyon jót tett a bandának Prika frontemberi jelenléte, a 2023-as Jailbreak az első két album után egyértelműen a legjobban sikerült darab véleményem szerint. Viszont az élő előadásokból hiányzik a régi erőteljesség.
Régóta a bakancslistámon szerepelt a Cradle Of Filth megtekintése. Szépen elhúztam a dolgot, pedig az sem lehet a kifogásom, hogy ritkán jönnek Magyarországra. Most adódott a tökéletes alkalom új albumuk, a márciusi The Screaming of the Valkyries megjelenésének apropójából. A legnagyobb húzóerő a megtekintésre pont ez az album volt. Az elmúlt néhány évben teljesen elvesztett engem a banda, inkább a régi anyagaiknál maradtam, de ez most valahogy sikeresen megfogott. Persze a műfaj egyik ikonikus alakja és hangja, Dani Filth is érdekelt. Vannak alakok, akiket egyszer kötelező látni, ha már van rá lehetőség, véleményem szerint ő és a Cradle ilyen.
A hatalmas, az új album borítóját ábrázoló morbid molinó előtt nagyon menő futó virágokkal díszített kerítés mögé rejtették el a dobokat és a szintit. A színpadok szélein pedig hatalmas csontváz szörnyek díszelegtek, ezek együttesen olyan képet alkottak, mint egy elvarázsolt kastély előkertje. Brutál jól nézett ki. Ehhez az összképhez társítva a festett arcú tagokat és a füstön átszűrődő fényeket, egyszerűen páratlan összképet biztosítottak. Vizuális látványban csillagos ötös, legalábbis azoknak, akik szeretik az elborultabb látványt.
Zeneileg nehezebb ennyire pozitívnak lennem, alapból nem könnyű hallgatni való a zenéjük, leszámítva néhány dallamosabb darabot. Az előadásmód, a hangulatteremtés és Dani mozgáskultúrája vérprofi, nagyon szórakoztató. Látszik az a megannyi színpadon töltött évtized és munka, amit beleöltek.
Legfőbb kritikám az énekre irányul leginkább, de azt se mondanám rossznak, tudtam mire számíthatok, hisz hallgatom a bandát elég régóta. Viszont élőben sokkal nehezebben értelmezhetőek Dani mondanivalói, főleg a kiskutyás vakkantásokra hajazó részek. Nem bántani akarom, minden tiszteletem az övé, hatalmas forma, imádtam az energiáját és kis boxos ugrálásait, de tényleg úgy hangzott. Nézzetek mélyen magatokba, emlékezzetek vissza és mondjátok, hogy nem olyan volt.
Ami felvételen működik és egyedinek hat az élőben nem mindig ugyanúgy jön át.
Viszont a női háttérvokál eszméletlen volt. Előzetes kutatás nélkül azt gondoltam minden női vokál és egyéb sikolyok felvételről mennek majd, óriási meglepetés volt számomra és nagyon nagy feelinget adott pl.: a Her Ghost in the Fog és a Nymphetaminnak is.
A tartalmas 90 perces setlist nagyon szépen körbejárta a diszkográfiát. Összesen 8 különböző albumról kerültek elő tételek, de természetesen az új albumon volt a hangsúly többségében 3 dallal. Lehetetlen ilyen tartalmas munkásság mellett olyan setlistet összerakni, ahol ne fájna sok „kötelező” dal kimaradása, így a hiányérzet jelen esetben teljesen elfogadható.
Összességében negatívnak érződő írásom csalóka. Nem volt rossz este, de nem is tartom számon a legjobbak között az évben. Természetesen ez egyéni vélemény és nem az előadók tehetnek róla, az én aktuális hangulatommal most így éltem meg. Nem hiszem, hogy újra megnézném önszántamból ezen hármast, de örülök, hogy láthattam a Cradle Of Filthet.
Egyszer tényleg kötelező, aztán az, hogy újra megéri e már egyéntől függ. Nálam ez most egyszerire sikerült.