Hatalmas dupla szülinapi partyra számíthattunk a Barba Negra Red Stage-en az Ultima Ratio Fest névre keresztelt turné alkalmából. A melodic death metal fanjai dörzsölhették tenyerüket a bejelentés óta, hisz nem kis nevek gyűltek össze erre az eseményre.
A dán és Feröer-szigeteki tagokból álló Iotunn viszonylag új a metal hatalmas színterén, bár a tavalyi Kinship albummal már eljuttatták létezésük mivoltját a nagyérdemű felé. Nincsenek könnyű helyzetben jelenleg, legalábbis amíg egy önálló, egész estés turnét nem sikerül elindítaniuk, mivel a számaik átlag hosszúsága közel 10 perc. Stílusjegyeikben hallhatunk melodikus és atmoszférikus death/black metal elemeket, amiket mesterien vegyítenek. Ezen stílus hátránya pont az, ami a rajongóik számára előnyt jelent, a hosszú és komplex dalok, melyek a „röpke” 10 percekben egyszerre nyújtanak békés lélek megnyugvást, majd pusztító blast beattel pumpálják fel az adrenalinszintet. A 3 (!) dalból álló setlist papíron nagyon viccesen hangzik, de így is bőven elérték a fél órás játékidőt. Zeneileg nekem tipikusan az az otthon lazulós banda, ami a háttérben szólva tökéletes aláfestés olvasás vagy egyéb megnyugtató tevékenységek mellé.
A német Equilibrium elég sűrűn megfordult már nálunk, meg is van nekik az alap rajongótáboruk, akik hősiesen követik őket a legtöbb itthoni eseményre. Nekem valahogy mindig hiányzott belőlük valami, amivel meg tudtak volna fogni. A mai fellépésük által jöttem rá, hogy az ének zavart leginkább. Egyszerűen nem tudtam megszeretni Robert „Robse” Dahn hangját még úgy sem, hogy a zenei alap összességében kedvemre való volt. Az alatt az 1-2 alkalom alatt élőben sem tudott meggyőzni, olyan semmilyennek találtam. Most teljesen más volt Fabian Getto énekessel, aki 2023-ban váltotta a távozó alapító vokalistát. Wow, ég és föld a különbség. Nem tudom, a rajongók hogyan vélekednek, de szerintem az egyik legjobb dolog, ami a bandával megeshetett. Olyan energiával robbant a színpadra kezdésnél, ami manapság már annyira nem jellemző az ipart hasonlóan régóta űző zenekaroknál. Néha jól tud jönni egy nagy változás, ez a szituáció tökéletesen mutatja. Végig karmesterként irányította a közönséget, olyan kisugárzása van, aminek nem lehet ellenállni. Egy becukrozott kisgyerek energiájával bírt folyamatosan és hangban is nagyon ott volt a szeren. A november végén megjelenő Equinox albumot érdemes lesz lecsekkolni még azoknak is, akik eddig nem szerették őket, nagy potenciált látok ebben a felállásban.
A svéd Soen, úgy érzem, mindig direkt olyan napokra szervezi a programijait, amikor esélytelen ott lennem. Az utóbbi pár évben folyamatosan lemaradtam, de végre nem tudtak megmenekülni tőlem és az irántuk érzett szeretetemtől. Nem ők voltak az est főattrakciója, de számomra ez volt a legjobban várt produkció. A színpadkép egyszerű volt, mégis csillagos ötös. Az elpusztult nagyváros és a dobra erősített fekete zászlók, olyan poszt-apokaliptikus körítést adtak a dalok mellé, ami elsőre jelentéktelennek tűnik, de ha úgy megyünk koncertre, hogy nem csak hallgatunk, hanem látunk is mellé, akkor egy olyan komplex élményt kapunk, ami örökre beleég az emlékezetünkbe. Nagyon kevés prog metalt hallgatok összességében, épp a monumentális hosszúságok és mérhetetlen komplexitás miatt. Könnyen unalomba tud fulladni és manapság nem fér bele egymásután több 10+ perces dal végighallgatása. Ezért egy igazi unikális élmény a SOEN számomra. Ott vannak a tipikus progos dalfelépítések, mégis olyan frissességet és újdonságot hoz a műfajba, amit eddig rajtuk kívül más nem tudott felmutatni. Az átlag 5-6 perc időtartam bőven elég, így is megkapjuk a stílusra jellemző hangulatot egy az egyben.
Joel Ekelöf igazi metal/rock sztár megjelenésével és emberfeletti hangjával hamisítatlan vezére a csapatnak. Láthatóan ő köré épül az egész banda és ő az, aki a középpontban van többségben. A napszemüveg és a beállásai olyan hatást keltenek a külső szemlélő számára, mint akit az égvilágon semmi nem érdekel, nem az az első pillantásra szimpatikus személy, de az odaadása az idő teltével teljes mértékben átjön. (Szerencsére a szemüveg is lekerült a harmadik dalra, a macsóság anélkül is megvan benne, teljesen felesleges.) A hangja kísértetiesen hasonlít a felvételeken hallhatóra, lemezminőségben hozza a kristálytiszta hangokat. Neki elhihetjük, hogy leénekli a csillagokat is az égről bármikor. Talán itt tudott a legjobban együtt élni a közönség a produkcióval, úgy éreztem, nem hivatalosan megcserélődött a fő- és az előzenekar szerepe, de ezt az állítást rögvest kifejtem.
Itt rá is térnék az állandó visszatérőre, a lassan magyar állampolgárnak titulálható Mikael Stanne elsődleges zenekarára, a mindenki által ismert Dark Tranquilityre. Amely egy különleges alkalom miatt érkezett, hiszen 2 albumuk is jubileumi számot ért el. A 30 éves The Gallery és a 20 éves Character lesz terítéken a következő hónapokban főként. A struktúra szenzációsan lett összerakva, nem egy „durr bele, játsszunk összevissza mindenről” setlist lett kitalálva, hanem szépen 3 részre osztották a műsort. Haladtunk előre az időben, amivel szinte tapinthatóvá vált nem csak a banda fejlődése az elmúlt 30 évben, de maga a melodic death metal evolúciója is. Külön dicséretet érdemel a háttér folyamatos váltása, ahogy először csak hatalmas molinók adták a hátteret, majd megjelent a molinók mellett a vetítés és az utolsó harmadra már csak a megszokott hatalmas kivetítő maradt a dalokhoz készült egyedi animációkkal. Ezzel szimbolizálva a kor folyamatos fejlődését. Remek megoldás.
A The Gallery nem a kedvenc lemezem, egy kezemen megszámolható, hányszor hallottam és biztos vannak kivételek, de a többség hasonlóan érez – legalábbis látva a közönség reakcióját ezen dalok közben, ez jött le. Nem könnyen fogyasztható darabok, nem öregedett jól a lemez. Az idő sok mindent megszépít, ezt sajnos nem sikerült. Habár jó volt valami mást, valami nem szokványosat hallani a DT-től, nem éreztem szükségét ennek a lemezbemutatónak. A 2000-ben kiadott Haven is épp 25 éves, jobban örültem volna arról bárminek és a setlist összképe is jobban nézett volna ki. Öt szám után váltottak a Characterre, és az első fél percben kijött a különbség a két album között. A 10 év a megjelenések között tekinthető egy hosszú hídnak, amely egyik végén egy roncstelepet találunk, a másikon pedig Disneyland figyel. Persze igen erős túlzással, de nagyjából így tudnám szemléltetni a különbséget. A tempó nem változott, főként gyorsabb, technikásabb dalok kerültek elő, a koncert kétharmadában nem volt esély megmutatni Stanne csilingelő tiszta hangját, amit hiába hallottunk már ezerszer, nem lehet megunni és őszintén szólva nagyon hiányzott. A tagoknak felüdülés volt nem századszor is ugyanazokat a számokat előadni, a lelkesedés lankadatlan volt bennük, kisebb doppingként hathatott ilyen rég, vagy soha nem játszott darabokat előadni. Nem sajnálhatjuk tőlük ezt az érzést még úgy se, hogy a közönség fele inkább hallotta volna a megszokottakat. Ezt azért tudom ilyen magabiztosan kijelenteni, mert az utolsó harmadra jöttek a best of slágerek, a nagy éneklések, és mintha kicserélték volna a nézőteret.
Jó dolog a nosztalgia, néha szükség van rá, itt nekem valahogy nem jött át. Épp emiatt vitte nekem a prímet a Soen ezen az éjszakán, náluk éreztem a legjobbnak a hangulatot összességében, de mind a négy banda kitett magáért, az pedig nem a DT hibája, hogy ez most nem jött úgy át, ahogy ők szerették volna. Sokkal inkább az enyém. Legközelebb érkeznek a százszor hallott dalokkal és mindenki boldog lesz. Talán annyira, mint a legutóbbi Dark Tranquility beszámolómnál.