Bruce Dickinson: The Mandrake Project – Lemezkritika

Akár el is játszhatnám a teljesen objektívet az új mű kapcsán, de azonnal kilógna a lóláb, mert Bruce Dickinson az egyik legalapabb kedvencem, a The Chemical Wedding album pedig ott van a top három albumom között. Szóval ez inkább egy rajongó élménybeszámolója lesz, nem igazi kritika, illetve talán maximum egy minimálisan.

Irtózatosan sokat kellett várni erre az albumra, a legutóbbi Dickinson szóló majd 19 éve jelent meg. Döbbenetes belegondolni mennyi minden változott azóta, hogy utoljára Bruce mester lemezt adott ki, de a leghihetetlenebb számomra az, hogy olyan mintha el sem telt volna ez a hosszú idő. Az élő légvédelmi sziréna pontosan azzal a szenvedéllyel és lendülettel tért vissza a szóló pályafutásához, mint mikor egy húszassal fiatalabb volt. Meg merem kockáztatni, hogy így több mint 40 éves pályafutással és egy nagyon komoly betegséggel a háta mögött élete egyik legjobb ének teljesítményét nyújtja ezen az albumon, és ez nagyon nem kis szó egy ilyen életművel.

De nézzük magát az albumot! Először is nem szeretném dalokként kielemezni. Egyrészt mert nagyon egységes a színvonala az egész lemeznek, másrészt pedig még nem állt rendelkezésemre a szövegkönyv, így nem akartam messzemenő következtetéseket levonni a kissé hiányos angol tudásommal a szövegi koncepciókról. Igen koncepciókról és nem koncepcióról, mert valamiért az én fejemben az volt, hogy teljes sztoris lesz az album, de ehhez képest nem klasszikus koncept lemez született.
Zenei részét tekintve természetesen nem szabad elmenni Roy Z. zsenialitása mellett sem. Elképesztő riffeket és szólókat hozott össze ismét. Az album hangulata leginkább a The Chemical Wedding és Tyranny of Souls albumokra hajaz, hasonló sötét misztikum járja át ezt a művet is, ugyanúgy, mint az említett két lemezt. Zenei tekintetben pedig átfogja Bruce eddigi szóló pályafutását. Gyakorlatilag csak a legelső szóló album, a Tattooed Millionaire klasszikus hard rock világa, ami nem jelenik meg az új lemezen.
Van itt minden: modernebbre vett heavy metal, mint a Resurrection Men, ami simán fent lehetett volna a Chemical-on is akár. Számomra a lemez egyik csúcspontja főleg azzal doomos-sabbathos belasulással a dal közepe táján, de ezt a vonalat erősíti a másodiknak érkező promo dal a Rain on the Graves ami ráadásul egy egészen zseniális klippel van megtámogatva. Számomra hatalmas öröm, hogy van vannak még zenekarok, akik erre is adnak és egy klipből is kihozzák a maximumot. Sajnos egyre kevesebb az ilyen előadó vagy zenekar, gondoljunk csak a Guns n’ Roses legutóbbi AI generálta okádmányára, és pont a Guns, akik mesterei voltak egykor a monumentális videóknak. Ehhez a vonalhoz passzol talán az egész album legmarconább szerzeménye is a Mistress of Mercy, ami egy egészen elképesztő Roy Z szólót is rejt, de az egész lemezen brillírozik ilyen szempontból Bruce régi szövetségese. Vagy ott van a klasszikus heavy metal-os Eternity Has Failed, amit nem véletlenül kért el Steve Harris az Iron Maiden The Book of Souls albumára ráadásul nyitó dalnak. Van annak a dalnak valamilyen megmagyarázhatatlan misztikuma és mégis teljesen sláger téma! Bruce verziója ezen lemezen még meggyőzőbb szerintem, az egész szóló pályafutása egyik csúcspontja.
Van az albumon néhány egyenes vonalúbb dal, mint mondjuk a Face In The Mirror, ami leginkább a Accident of Birth világát idézi meg számomra, de még is tökéletesen illik az album egységes hangulatába. Ez pedig nagyon fontos, mert ez a hangulat nem enged, ott van benne az a tipikus misztikus, okkult természetfelettivel kacérkodó él, ami mindig is jellemző volt Bruce Dickinson szóló pályafutására. De most ott van más is, méghozzá az elmúlás témaköre, ami természetesen nem lehet véletlen egyrészről Bruce már benne van a korban, nemrég a 65. életévét töltötte be és van az kor mikor már foglalkoztatja embert a halál. Illetve nagy valószínűséggel a legyőzött betegsége hatott erre legjobban, mert nem csupán egy kisebb nyelvdaganatról, hanem egyenesen két rosszindulatú tumorról volt szó Bruce Dickinson esetében. De itt semmiképen sem arra kell gondolni, ahogyan Ozzy bácsi kesereg a legutóbbi két albumán, Ő sokkal inkább pozitívan és harcosan áll az elmúláshoz.
Ám nem beszéltem még az album két dalcsodájáról a Shadow Of The Gods-ról és a záró eposzról Sonata (Immortal Beloved)-ről. A Shadow Of The Gods egy monumentálisan építkező, elképesztő hangulati ívet végig járó mű, amiben Bruce a lelkét kiénekli tényleg döbbenetes ez a teljesítmény még tőle is, csakis szuperlatívuszok jutnak eszembe. Aztán pedig ott van még az albumot lezáró mestermű, amihez még csak hasonlót sem csinált soha. Egy majd tíz perces, progresszív dalmonstrum, ami tökéltes zárása ennek az albumnak. Benne van ebben a legvitatottabb Dickinson album, a Skunkworks világa is, és még is teljesen más az összhatása a dalnak. Az a fajta mű ez, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek és Ők sem túl sűrűn.

Ott rejlik ebben albumban minden, ami miatt érdemes zenét hallgatni, mély gondolatiság és koncepció, zseniálisan kidolgozott és megvalósított zenei rész, változatosság mellé egységes hangulat, modern, de tradicionális. Akárhogy is csűrhetem-csavarhatom, ez az album maximális teljesítmény, ami csak amiatt nem lesz klasszikus, mert már nem azokat az időket éljük mikor egy rock/metal lemez klasszikussá válhatna, túlzottan széttöredezett már minden. Ennek ellenére is tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek!

Óriási tíz pont.