Elképesztően sűrűre sikeredett az október koncertek terén, rajongó legyen a talpán, aki mindenre el tud jutni és bírja energiával vagy épp pénztárcával. A mai estére is jutott egy rég nem látott ismerős és egy Magyarországot először az útba ejtő számomra nagyon kedves emlékeket felidéző banda. A Barba Negra Blue Stage előtt kapunyitásra már egész sokan készen álltak egy újabb jó bulira hétköznap estéhez képest. Lássuk megérte-e várakozni.
Az amerikai Nonpoint a gimis éveim egyik meghatározó bandája volt. A nu metal korszakom egyik gyöngyszemeként tartom számon a 2000-től 2007-ig kiadott anyagaikat és a mai napig jó szívvel tudom ajánlani bárkinek, aki szívesen hallgatna egy kis régi vágású, de nem tucat hangzású nu-t. Az Elias Soriano énekes és Robb Rivera dobos által alapított banda hatalmas elánnal robbant be a színpadra, olyan természetességgel mintha évente fordulnának meg nálunk. Pedig szégyenteljes módon a közel 30 éves fennállásuk során először tiszteltek meg minket jelenlétükkel. A bő 45 perc alatt pedig minden kételkedőben előbújhatott a kérdés: „Miért nem hallottam még ezekről a srácokról?” A közönség nagyja érezhetően nem is hallott róluk ez idáig, de nyakamat tenném rá, hogy többen is elkezdtek ismerkedni velük a koncert után. Legalábbis erősen ajánlott, megérdemlik a srácok a nagyobb közönséget a következő hazai fellépésüknél, amit a végén megígértek. Várjuk a mihamarabbi visszatérést!
Igen jóleső nosztalgia játszódott le bennem, ahogy a műfajra jellemző mozdulatok követték egymást dalról dalra. Az elején kissé tapogatózónak tűnt az előadás, de ahogy egyre jobban ráérzett a közönség is ők is sokkal nagyobb lendülettel produkálták a nu metal videóklipekben látott ikonikus, erőteljes hajlongásokat és gitármozdulatokat. Igazi örökmozgóként élték meg az összes dalt a gitárosok, egyszerűen nem lehetett ellenállni az egyszerű, de nagyszerű riffek viharának.
A témák és a szövegek fülbemászóak, nincsenek túlbonyolítva, első hallásra könnyen megragadnak, ez a jól összerakott számok ismérve. Soriano hangja kísértetiesen visszaadja a felvételeken hallható dallamokat és szerethető stílusának köszönhetően könnyedén a kisujja köré csavarja az olyan közönséget is, akik láthatóan a fő zenekarra vannak kiéhezve és inkább csak túl akarnak esni az előttük lévő bandán.
A nu metal igazi unikális élményt nyújt élőben, ez főleg annak is köszönhető, hogy sajnos a műfaj kissé elveszett az utóbbi legalább 10 évben, ezáltal jóval kevesebbszer tudunk ehhez hasonló koncerten részt venni. Szerencsére mintha kezdene újra magára találni néhány ígéretes bandának köszönhetően.
Remélem a Nonpoint is jelentkezik hamarosan egy új lemezzel és a hozzá tartozó turné mihamarabb elér minket.
Az olasz Lacuna Coil zenéje szintén a gimnáziumi éveimet színesítette, bár ők nem ragadtak meg, kissé elfeledésbe merült a zenei repertoáromban. A Comalies és a Karmacode albumokat rongyosra hallgattam, de a további lemezikre nem igazán tértem vissza a következő években. Az esemény előtti 2 hétben persze útba ejtettem a 2019-es Black Anima és a februárban megjelent Sleepless Empire lemezeket, ami a turné főszereplője lett. A köztes albumok ismeretének hiányában óriási különbségnek lettem fültanúja. A modernebb hangzásvilág evidens, az évek távlatában ez elvárható, de az alap goth metal jelleg szinte teljesen eltűnt, ami egyáltalán nem baj, eléggé egyhangú lenne a diszkográfia, ha a mai napig ugyanazt a hangzást hoznák, amit a 2000-es években. Sokkal feljebb kapcsoltak, nagy meglepetés volt számomra, hogy ennyire megfogott az új lemez, azonnal az éves top 10-be került nálam, emiatt nagyon örültem a majdnem teljes végijátszásnak. A tartalmas 20 dalos setlistből 8 került elő szépen szétosztva, viszont a Karmacode album teljes hanyagolása meglepett és kissé el is szomorított. Persze nem könnyű összetenni olyan műsort, amivel mindenki elégedett, úgy meg még nehezebb, ha egy szenzációs új lemezt kell megturnéztatni, két album közötti időszakban biztos teljesen más lenne az összeállítás.
Külön kiemelném a látványvilágot, ami teljes egészében a banda tagjaiból állt. Szükségtelen bármilyen kiegészítés, tökéletes összképet ad a teljesen feketébe bújtatott gitárosok által közrefogott Cristina Scabbia és Andrea Ferro párosa. Emelt szintű kémia van közöttük, egymás hibátlan kiegészítései mind hangban és jelenlétben egyaránt. Eljátszottam a gondolattal koncert közben: „Működne ez az egész csak egyikükkel a színpadon?” Elképzelhető, de nem okozna ilyen hatást, sokkal egyhangúbb lenne a zenekar. Az angyali női hang remek szinergiát alkot a karcosabb mélyekkel, így, ha véletlen unalomba kezdene fulladni egy dal, érkezik a hangszínváltás, ami újult erővel tölti fel a számok mindegyikét és magát a közönséget is.
Nem sűrűn emelem ki a zenekarok fotogén mivoltát, de itt nem lehet emellett szó nélkül elmenni. Minden tag folyamatosan pózolt, grimaszolt, mutogatott az őket fotózók vagy kamerázók számára. A fotózáshoz nem értő személyek is szenzációs felvételeket tudtak készíteni könnyedén maguknak emlék gyanánt és láthatóan élvezte a rajongás minden formáját a színpadon lévő mindegyike.
A hozzám hasonló nem elvakult rajongók számára, hanem akik úgy vélekednek, hogy egyszer mindenképp látni kell őket, óriási pluszt jelentett ez a közvetlenség és a jól megtervezett színpadi jelenlét. A 20 dal önmagában nem nyújtott volna ekkora szórakozást a körítés nélkül, együtt viszont egy felejthetetlen élmény volt. Igazi vérprofi előadás komoly megerőltetés nélkül. Csak ajánlani tudom a legközelebbi részvételt minden eddig tartózkodó személy számára.