Sokszor előfordul velem, hogy egy filmről alkotott véleményem nem sziklaszilárd, ha moziban tekintem meg, hiszen a hatalmas vászon, a brutális hang, az izgalom, illetve az előadást megelőző hosszú várakozással teli hetek és hónapok mind-mind torzítják a végkifejletet. Ezért elég ritka, hogy mozizás után cikket írok, főleg ha a film elképesztően tetszett. Mi van azonban, ha annyira tetszik, hogy három héten belül kétszer is elmegyek a moziba?
A véleményem deformálódása bizony minimálisra szűkül, hiszen második alkalommal maximálisan koncentrálhatok az alkotásra, és meg kell, hogy mondjam, ezt a cuccot megnézném még kétszer a moziban csak ezen a héten.
A galaxis őrzőivel a Marvel megmutatta, hogy egy film lehet egyszerre gyakorlatilag minden. Akció és vígjáték? Természetesen. Aki ismeri az univerzum eddigi alkotásait, tudja jól, hogy e műfajoknak jegyet sem kell váltaniuk. Dráma? Gond nélkül, méghozzá igazi érzelmekkel és olyan már-már kézzel fogható jelenetekkel és szálakkal, amik egy ennél sokkal komolyabb filmben is megállnák a helyüket. Háborús, kaland, sci-fi, thriller. Minden itt van, egy helyen, minden a saját helyén, és minden illeszkedik. Egy olyan gépezettel van dolgunk, amiben a fogaskerekeket olajozni sem kell, a végeredmény pedig hihetetlen.
A film története nem bonyolult. Van egy főellenségünk (Ronan), aki megszállottságában egy egész bolygót taszítana pusztulásba, tervéhez pedig csupán arra a gömbre van szüksége, amelyet főhősünk (Peter Quill) kaparint meg, és ami később az egész csapatot összehozza. A gömbre azonban másoknak is fáj a foguk, a hajsza pedig elindul a galaxison keresztül.
Az első dolog, ami megtetszik a filmben, hogy bár képregényből adaptált fantasztikus történetről beszélünk, mind a hősök, mind az antihősök motiváló erői egyszerűek. Nem hallunk azonnal világuralomról vagy Istenekről. Megvetés van jelen, harag, bosszúvágy és egyszerű kapzsiság. Ezek mellett természetesen jelen van az őszinte segítségadás, a kötődés, az empátia. Ezek általunk is jól ismert motiváló erők, és sokkal elérhetőbbé teszik az alkotást.
A karakterek remekbe szabottak. Egyikük sincs túlbonyolítva (már ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy az egyik hősünk egy mosómedve, a másik pedig egy élő fa), nincsenek szuperképességek vagy érthetetlen jellembeli tulajdonságok. A látható megformálás tökéletesen illeszkedik azokhoz a tulajdonságokhoz, amiket megismerhetünk karaktereinkből. Ami emellett nagyon fontos, hogy az antihősünk teljes mértékben hiteles. Egy pillanatig sem gondolkodunk el azon, hogy miért kellett pont ezt a komolytalan valakit beletenni a filmbe.
A színészek válogatása hibátlan, nem tudnék olyan szerepet mondani, amelyhez mást társítottam volna. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Chris Pratt kapta Peter Quill szerepét, akivel a Városfejlesztési Osztályban ismerkedtem meg (ajánlom mindenkinek). Remélem ezzel a szereppel sikerül feljebb lépnie a létrán, sok potenciál van benne. Zoe Saldana (esetünkben Gamora) az új Star Trek sorozatból lehet ismerős. Keringett is egy vicc az interneten kritikai berkekben, hogy Zoénak az űrbe kell mennie, hogy komolyabb szerepet kapjon. Még ha így is van, ezt a szerepet egyértelműen neki találták ki.
Az utolsó szó jogán két dolgot említenék még meg. Nem volt még Marvel alkotás, amin ilyen sokat nevettem volna, másrészt ezt a filmet (bár nem vagyok híve) megéri szinkronizáltan nézni.
Az év legjobbja? Az biztos, hogy a Marvel legjobbja. 10/10