Szeretek néha elmenni olyan koncertekre, ami merőben elüt az általam hallgatott műfajoktól. Itt lehet találni igazán egyedi zenekarokat és megismerhetünk újabb zenei világokat, amik vagy végleg elijesztenek, vagy meggyőznek a maradásra. A Dürer Kert nagytermében 3 egyedi hangzással rendelkező bandát csíphettünk el, lássuk őket sorban.
A Baltimore-ból származó Zeruel az általam eddig nem igazán hallott shoegaze műfajában képviselteti magát. Azok számára, akik eddig nem hallottak a stílusról, hozzám hasonlóan, úgy tudnám leírni, mintha egy nem teljesen downtempo doom metal bandáról lenne szó. Nekem a Swallow The Sun jutott eszembe róluk mínusz a mély ének. Az ének kissé háttérbe szorul, abszolút nem hangsúlyos, sokszor inkább suttogás szerű, de a műfaj sajátossága épp ezen alapul, a hangok összessége kizárólag az atmoszféra megteremtésére szolgál. Úgy éreztem a basszusgitáron volt a fő figyelem, kiemelkedett a hangosításból szinte kiugróan előtérbe volt helyezve, ami nálam mindig nagy előny és jól is állt a zenének.
Viszont, ha a műfaj sajátosságait vesszük figyelembe, egy picit eltért a szereptől, mivel hiányzott a basszeros arcáról lesütő melankólia, a többiekhez képest túl sokat mozgott is. Élvezte a zenét na, ami teljesen normális, mivel én is nagyon szerettem őket. Megtaláltam a párhuzamot köztük és az általam kedvelt hasonló doom bandák között.
Bemelegítésnek tökéletesek voltak, nagyon kíváncsi vagyok a továbbiakban mire fogják vinni. Jelenleg nagyon felkapottak. A zenéjük dallamos és egész könnyen fogyasztható, várom milyen lesz a közeljövőben megjelenő debütáló albumuk, jelenleg csak néhány daluk és egy EP elérhető, de elég meggyőzőek.
A texasi Portroyal Of Guilt már nem volt olyan kellemes, ők pont az ellenkezőről győztek meg. Nem vágyom többé se látni, se hallani őket. Igen emberpróbáló 40 perc volt. Saját elmondásuk szerint blackened screamoban utazó banda nekem zeneileg úgy is egy katyvasz volt, hogy a felvezetések nélküli folyamatos dara próbált a háttérben vetített kisfilmmel egységet alkotni, mint egy történetet elmesélve. A gitár különleges torzítása okozott néhány kellemes meglepetést egyébként, de azon kívül szinte lehetetlen volt kivenni bármit játszott masszából. A 3 tag végig sötétségbe burkolózva rejtőzködött a színpadon, szinte csak a kivetítőből áradó fény jelenítette meg őket kis túlzással, így a fényekből sem származhatott túl sok pozitívum. Az egybefüggő, morbid történetet elmesélő rövidfilm, ami a koncert háromnegyedét ismétlés nélkül kitette, volt annyira viszonylag érdekes, hogy az is elterelte sokszor a bandáról a figyelmet.
Sajnos nem sok pozitívumot tudok felidézni róluk. Talán majd máskor, bár inkább nem szeretném, köszönöm szépen.
Folytatva a sort a nem megszokott műfajokkal az est fénypontja a Deafheaven az úgy nevezett blackgazeben utazik. Talán nem lenne nagy túlzás, ha azt mondanám ők a stílusuk koronázatlan királyai. A 2010-ben alakult kaliforniai zenekarral nem igazán szimpatizáltam, mivel alapjáraton nagyon kevés blacket (és annak alműfajait) hallgatok. Mondhatni teljesen vakon érkeztem erre az eseményre, viszont teljesen nyitott elmével, szeretek új bandákat szerezni a zenei repertoáromba. Kissé előreugorva már most jelzem mennyire sajnálom, hogy nem tudom mindenki számára ajánlani a George Clarke által vezérelt bandát. Pedig nagyon megérdemelnék a rivaldafényt és akár legközelebb egy nagyobb helyet. Valami hihetetlen élménynek lehettünk részesei, én le voltam nyűgözve végig. Számról – számra egyre jobban az ujjai köré csavart az a zenei komplexitás, ami mégis egy koherens egészet nyújt, egy zseniálisan megírt album lett az év elején kiadott Lonely People With Power, amiről szinte az egész setlist szólt.
Ha túltesszük magunkat a csodálatos zenei élményen, ami egyszerre tüzel fel, majd nyugtat le, aztán ismét felspannol teljesen. Egy zenei hullámvasút, amire újra és újra befizetnék. Miért nem tudom ajánlani ezek ellenére se mindenkinek? A black metal stílusjegyei nem túlnyomóak, viszont az ének nagyon nehezen befogadható lehet sokak számára. Ha valamiben érződik a blackből erősen átvett jellemző, az az ének.
Első hallásra nekem is kellett egy kis idő mire befogadtam, de a teljes összképet tekintve szerintem abszolválható a dolog, meg lehet szeretni, így megér egy próbát véleményem szerint.
Elengedve a zenét, térjünk rá az emberi tényezőre, ami elvarázsolt: George Clarke. Wow. Az a végtelen energia, az a katonás szigor, amivel szavak nélkül is marionette bábokként irányítja kedvére a közönséget az valami fenomenális. A teljes nagyjából másfél órát végigfutotta, ugrálta, képzeletbeli súlyokkal bicepszezett és egy pillanatra se hagyta a közönséget unatkozni. A harmadik dal után már csavarni lehetett volna a pólójából az izzadtságot, de az embertelen tempó ellenére se látszott rajta fáradtság. Ő maga a nagybetűs, kitesizett állóképesség. Nem kell félteni a többieket se. Kerry McCoy, Shiv Mehra és Chris Johnson gitárosok folyamatosan váltogatták a helyüket, HC-ra jellemző energiakitörések és gitárnyúzások közepette. Itt mindenkiben annyi energia volt, amit én még nem tapasztaltam egy 90 perces koncerten sem. Daniel Tracy a dobok mögött persze kötve van, de az általa diktált tempóváltások szintén zsenik.
Lassan véget ér az év, kezdek kifogyni a koncertekből, nem számítottam ekkora meglepetésre így novemberben. Ezért kell nyitottnak lenni a metal műfajban és elmenni olyan bandákra is, akikről nem tudunk szinte semmit, ebből születnek az olyan új kedvencek, mint számomra a Deafheaven. Lenyűgöző előadás, végtelen energia és egy felejthetetlen élmény, amit minél hamarabb újra akarok élni. Adjatok az új lemeznek egy próbát, hátha kellemesen meglep.