Sokszor a véletlenen múlnak nagyon fontos dolgok. Csütörtök délután, amikor a Jinjer-interjúról beszélgettünk, Ricsi barátom megkérdezte: „Holnap Pendulum?” Ha ez a beszélgetés nem zajlott volna le, úgy megy el mellettem a buli, hogy észre sem veszem – és nem tudtam volna, hogy olyan koncertélményről maradok le, amit ha csak egy szóval kellene jellemeznem: lélegzetelállító. Három szóval: az év koncertje.
Ha érdekel, picit bővebben is elmesélem, de előre szólok: ez egy nagyon elfogult élménybeszámoló lesz. Ugyanis tényleg olyan élmény volt a Pendulum budapesti fellépése, amit ha megkérdeznének, milyen a tökéletes koncert, ez az este jutna először eszembe.
Pedig nem mondanám magam hardcore Pendulum-rajongónak – sőt, a koncert reggelén, edzés közben futottam végig gyorsan a csapat legújabb albumán. Nem szeretek úgy koncertekre menni, hogy nem ismerem jól a dalokat, de itt már csak az idő rövidsége miatt sem volt erre lehetőség. Így talán még jobban érthető, mennyire felkészületlenül ért az az elementáris élmény, amit ez az este tartogatott számomra.
A koncert helyszíne a Barba Negra volt, ahol a megszokott könnyű és gyors bejutás után realizáltuk, hogy az előzenekar szerepét betöltő ALT BLK ERA már valahol a szettjük közepén járhat. Ezt utólag sajnálom, mert az a két-három dal, amit hallottam tőlük, egy igazán ígéretes csapat képét festette le. Legközelebb, ha jönnek, érdemes nekik egy esélyt adni.
Rövid átszerelés után, pontosan este 9-kor elindult az együttes intrója, és az agyig töltött Barba Negra (a koncert már hónapok óta sold out volt) a Pendulum színpadra lépésével felrobbant az energiától. Nem is indíthattak volna erősebben: az augusztusban, 15 év szünet után megjelent, Inertia című albumuk egyik legjobb dalával, a „Napalm”-mal kezdtek. Az az elementáris energia, ami akkor felszabadult és végig jellemezte a bulit, a maga nemében páratlan volt.
Ahogy ez a négy, feketébe öltözött zenész – Rob Swire vezetésével – uralta a színpadot, félelmetes volt. Végig elképesztően feszesen játszottak, és hiába látszott, hogy minden tökéletesen előre meg van tervezve, mégsem volt az az érzése az embernek, hogy gépies lenne – minden ott és akkor, annak a pillanatnak szólt.
A színpadkép hipnotikus fényekkel volt felépítve, és látszott, hogy óriási energiát fektettek minden apró részlet kidolgozásába. A fények dinamikusan változtak, minden dalhoz tökéletes vizuális aláfestést adtak. Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan koncertet, ahol ennyire organikus részét képezték volna a látványelemek a bulinak. Még az átvezetőkhöz is adtak egy megfoghatatlan pluszt, ami azt az érzést keltette: minden tökéletes.
A setlist gerincét az új lemez adta, amelyről kilenc dal is elhangzott. De milyen dalok! Az „Archangel”, a „Save the Cat” vagy a „Come Alive” már most a zenekar klasszikusainak számítanak – ez a közönség reakciójából is egyértelműen látszott. Annyira tökéletes dalok ezek, olyan természetes módon illeszkednek a csapat életművébe, hogy ha most ismerkedsz a zenéjükkel, ezek közül bármelyiket érdemes meghallgatni.
Ahogy haladt előre a koncert, sorra jöttek az új dalok mellett az olyan slágerek, mint a „The Island – Pt. 1” (ami az egész buli egyik csúcspontja volt), a „Crush” vagy a „Watercolour”. Annyi energia szabadult fel, hogy tényleg szinte felrobbant a Barba Negra. A közönség pedig szó szerint együtt élt a dalokkal, és valahol a setlist felénél már nem is koncerten voltam, hanem egy népünnepélyen, ahol minden egyes dalt üdvrivalgás fogadott, az emberek pedig együtt énekelték őket a zenekarral.
Ahogy ott álltam, az a gondolat futott végig rajtam: „Hogy lehet valami ennyire kurvajó?” De tényleg – ritka az az együttállás, amikor minden úgy alakul, hogy egy hibátlan koncertélmény szülessen. És valahogy ezen a pénteken így történt.
A „Halo” iszonyatos súlya, a „Witchcraft” ragadós slágeressége, vagy a „Cannibal” őrült zakatolása egyszerűen mind azt erősítette meg bennem: ha van koncert, amire a „hibátlan” és a „katartikus” jelzők illenek, akkor ez az. Érezhető volt, hogy az egész koncertnek egy nagyon szépen megtervezett íve volt, és tényleg egymást váltogatták a jobbnál jobb dalok. Még a rövid instrumentális átvezetők is csak fokozták a hangulatot – főleg, hogy ömlött belőlük az a megfoghatatlan cyberpunk életérzés.
Jó volt látni, ahogy a csapat – különösen a basszusgitáros Gareth – végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, és mennyire átjött, hogy imádnak játszani, együtt rezonálni a zenével. A zenekar szinte pihenőt sem hagyva dübörgött végig 18 dalon, végig maximumon tartva az energiaszintet.
Sokan kritizálják a Barba Negra hangzását, mondván, hogy mindig rossz vagy élvezhetetlen. Ez természetesen nem igaz – erre ez a buli is bizonyíték volt. Ha nem is hibátlanul, de végig nagyon jól szólt. Azok a basszusok! Tényleg sokszor az államat kerestem a padlón, annyira jól és erőteljesen szóltak.
Már csak egy rövid ráadás volt hátra, a „Tarantula” képében, ahol valahol 500%-ra ment fel a hangulat. Csak álltam, és nem hittem el – tényleg, hogy lehet a maximumnál is magasabbra tekerni az élményt?
Ahogy levonult a banda a koncert végén, és szépen felkapcsolódtak a fények, bárhova néztem, csak mosolygó arcokat láttam. Hiába éreztem, hogy jó lett volna, ha még többet játszanak, tudtam: valami olyan élménynek voltam a részese, amit még évek múlva is emlegetni fogok.
Nem is kérdés: bármikor jön a Pendulum a közelbe, ott a helyem. Remélem, nem kell sokat várnom – mert ezt az élményt szeretném minél hamarabb újra megtapasztalni.
(Fotók: Varga László/RockStation – Köszönjük szépen!)