Accept – a legelső találkozásom a zenekarral még egészen sokáig, a 80-as évek közepéig mutat vissza, amikor egész élénk érdeklődéssel hallgattam a Petőfi Rádión minden hét hétfőjén a 2-től 5-ig tartó kívánságműsort, amiben rendszerint felcsendült a Metal Heart című klasszikus, ami azért kicsit később elvezetett a többi szám és album megismeréséhez is. Az első személyes találkozóra egy nem túl jó hangulatú szigetes koncerten került sor 2005-ben, majd Udo és Hoffmann konfliktusa után tetszhalott állapotba is került a csapat. Az első életjelek Mark Tornillo énekes csatlakozása után érkeztek a banda irányából, az első újkori album, a 2010-es Blood Of The Nations pedig egyöntetű sikert hozott a teuton metal mestereinek, amit tovább éltetett az azt követő Stalingrad is. Aztán valami történt, maradt a hangzás, a megszólalás, a mondanivaló, viszont ment a másik gitáros Herman Frank, kicsit később a dobos és hát később az ős-basszer Peter Baltes is. Mit állhatott a háttérben? Nem tudni, pletykák voltak nézeteltérésekről, alkotói önkényről, egy viszont tény, valahogy az erős albumok és dalok hiányoztak éveken át, elfogadott lett az „így tudjuk és így szoktuk”, vita lezárva.
A banda 2024-ben azon kapta magát, hogy 45. születésnapját ünnepli a legendás debütáló albumuk, így csak az lehetett a kérdés, a Humanoiddal hol folytatja a zenekar, megpróbál némi újítást eszközölve „régisulis” albumot összehozni, vagy marad a langyos víz… Óvatosan közelítettem, amikor első kislemezként kiadták a címadó dalt, amely bár tisztességes volt, inkább tölteléknek mutatta magát, és nem érzetem elég erősnek ahhoz, hogy single legyen. A második kislemez, a The Reckoning azonban megnyugtatott, masszív riffek, pont ezt szerettem volna hallani a bandától. A Diving into Sin, mint kezdő szám, benne szitárral és egy gyilkos riffel remekül passzol a zenekar életművéhez, a refrén pedig igazán ragadósra sikerült. További nagyszerű számok az ismerős hangzású Nobody Get Out Alive című dal, az Unbreakable egy óda a zenekar és a heavy metal rajongóinak, a Southside of Hell, ami pedig a megváltáshoz vezető úton a poklon való áthaladásra emlékezteti a hallgatót, igazi telitalálat.
Ezzel együtt azonban változtak is a dolgok, az Accept AC/DC nótákat is írt saját magának. A Man Up egy kiemelkedő szám abból a szempontból, hogy egyetlen másik dal sem hangzik így az életműben. A megfelelő időben lassítja le a robogást a groove hozzáállással, van ott egy tényleg szóló gitárszóló, majd egy ritmusváltás, amihez az összes hangszeres bevonásra került. A Straight Up Jack aztán már tényleg egy AC/DC cover, annyi a nyilvánvaló hasonlóság, még a dal szövegében is, amely kalauz az alkoholfogyasztás módozatai között. A legnagyobb meglepetést mégis egy ballada jelenti, ami nem jellemző az alakulatra. A Ravages of Time az öregedésről szól, és arról, hogy az élet mindannyiunkat megvisel, és mintha James Hetfield énekelne… Az egyetlen dal, amelyet abszolút kiábrándítónak találtam, a Frankenstein volt, szerintem sablonos és kiszámítható, de ez az egy talán megfér itt… Andy Sneap producer kihozta a legjobb hangzást a bandából, az album olyan jól szól, ahogyan egy metalalbumnak szólnia kell. Eddig 45 év, van még benne, remélem, a változatosság is megmarad, most már megint bizakodó vagyok.
10/8 – A régiektől rosszabb, az újaktól jobb!
Az Accept november 10-én fellép Budapesten, a Barba Negrában, a zseniális Phil Campbell and the Bastard Sons társaságában! Jegyeket ITT tudsz venni, a Facebook eseményt meg ITT találod!
