“An artist is an artist”
A Skunk Anansie legújabb lemezéről írni nem is lehetne hálásabb feladat, amit könnyen el is intézhetnék annyival: ha idén csak egy albumot hallgatsz meg, az a “The Painful Truth” legyen. Igen, ennyire jól sikerült. Ki is fejtem miért gondolom így.
A csapat a 90-es évek elején alakult és már az első lemezüknél látszott hogy ők nagyon kilógnak a korszak rockzenekarai közül: fogós, de mégis nagyon okosan felépített dalokkal, egy minden szempontból kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkező énekesnővel (Skin) úgy lettek nagyon gyorsan ismertek és értek el mainstream sikereket hogy mellette végig autentikusak és egyediek maradtak. Zenéjükben már akkor stílusok keveredtek, de végig megmaradtak rockzenekarnak, amely élőben annyira intenzív hogy leszakítja a fejedet.
A Skunk Anansie végül 2001-ben feloszlott, majd 8 év múlva újra összeállt és azóta megjelentetett 4 lemezt, melyből a legfrissebb, írásom tárgya idén májusban jelent meg, 9 éves kihagyással követve a zenekar előző, “Anarcytexture” című albumát.
A csapat második korszakát eddig mindig csak felületes szemlélőként követtem, mindig belehallgattam az aktuális kiadványukba, csak hogy megállapítsam: “Igen, igen jó kis dalok” hogy aztán nagyon gyorsan ki is kerüljenek a lejátszási listából. Valahogy egyik lemeznél sem éreztem azt a bizonyos mágiát, ami az első három albumukat jellemezte, inkább egyfajta patinás zenekar sokadik lemeze érzést adták.
Amikor közeledett a “The Painful Truth” címmel ellátott legújabb album megjelenése, már azon is elgondolkoztam hogy ezt lehet már meg sem hallgatom. Nem érdekel annyira, biztos jó, de már mindent megmutattak magukból, nagy meglepetés már nem érhet engem velük kapcsolatban. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem és erre az első single amit kihoztak gyorsan be is bizonyított.
A “Cheers” egy hatalmas SLÁGER, ami már első hallgatásra megmarad benned és azon kapod magad hogy együtt énekled Skinnel a társadalomkritikus, iróniába csomagolt dalszöveget. Ez a dal rögtön felkeltette az érdeklődésemet az album iránt, melynek megjelenésére nem is kellett sokat várni május végén megérkezett a 10 dalt tartalmazó lemez. Már a nyitódal az “An Artist is an Artist” is tökéletesen felkészíti a hallgatót arra az érzelmi hullámvasútra, amelyet megtapasztal az, aki esélyt ad a “The Painful Truth”-nak. Dallamos, tele izgalmas váltásokkal, dalszövegében pedig a művész és a művészet viszonyulását a befogadóhoz vizsgálja, de mindezt egy olyan intelligens iróniával tálalva, ami ugyancsak instant slágerré teszi a dalt.
A “The Painful Truth” 10 dala olyan széles érzelmi spektrumon mozog, úgy keveri a stílusokat, ami véleményem szerint egy ilyen múlttal rendelkező zenekarnál ritka, főleg úgy, hogy a csapat bevallottam tét nélkül játszik már, hiszen vélhetően nem fogják tudni megismételni a kilencvenes évek mainstream sikereit. De nem is vágynak erre valószínűleg és talán pont ettől annyira őszinte és kompromisszummentes ez lemez, amely látszólagos eklektikussága ellenére egy olyan koherens egésszé áll össze hogy tudod: ezek a dalok külön-külön is megállják a helyüket, de valójában összetartoznak és együtt adják ki a csapat szerintem legjobb lemezét.
Egy olyan lemezt amit tényleg érdemes egyszer meghallgatni és ígérem ha így teszel úgy jársz mint én: azon kapod magad hogy az “Animal” refrénjét dúdolod vagy azon gondolkozol hogy lehet az hogy a “Lost and Found” tényleg minden egyes újrahallgatással csak még jobb lesz?
Egyetlen negatívumot tudnék kiemelni, de ez nem tudom, valójában mennyit számít 2025-ben: a lemez egy rémesen semmitmondó, a rajta található kimagasló minőségű dalokhoz méltatlanul jellegtelen borítóval jelent meg. Sokszor nem értem a zenészeket, akik rábólintanak egy-egy ilyen artworkre, de ez talán egy ilyen minőségi zenét tartalmazó lemeznél már csak szőrszálhasogatás.
A lényegen pedig még ez a picit jellegtelen borító sem változtat: a Skunk Anansie úgy szállított le egy mesterművet, hogy szerintem senki nem számított rá, egy olyan lemezt, ami remélem, sok “Az év albuma” listán szerepel majd.
Megérdemelné, mert ritka egy ennyire korlátoktól mentes, a szabad alkotást ünneplő lemez, amely úgy érzem, bizonyos pillanatokban túlmutat a rockzene territóriumán és egy teljesen más vidéken kalandozik.
Ezt a vidéket pedig úgy hívják: művészet.