Hiába érinti szinte mindig az Architects aktuális turnéja Budapestet is, aki már látta élőben a csapatot, tudja: kihagyhatatlan este minden ilyen esemény. A tavaly megjelent (és nem mellesleg kiválóan sikerült) „The Sky, The Earth All Between” lemezével turnézó banda ráadásul leigazolta előzenekarnak a friss szenzáció/iparági blöff PRESIDENT-et, illetve a francia metalcore csoda Landmvrks-t, így egy méregerős csomagot láthatott az, aki ezen a nem annyira hideg januári estén elzarándokolt a Papp László Stadionba.
Charlie Simpson harmadik esélye
Szerintem fontos tisztázni, mielőtt a fellépéséről mesélek, hogy a PRESIDENT egy gazdasági vállalkozás, aminek egy célja van: pólókat és limitált bakeliteket értékesíteni; a terméke pedig eddig egy kislemeznyi, szám szerint hat dal. Aki művészi önkifejezés, mondanivaló vagy bármi ilyesmi miatt szeret egy zenekart, az rossz helyen keresgél; akit viszont nem zavarnak a körzővel-vonalzóval összerakott dalok és az, hogy egy újabb „titokzatos” maszkos zenekart ismerjen meg, az szuperül szórakozhatott a csapat fellépésén. Hogy egy kicsit jobban kontextusba tegyem a zenekar körüli helyzetet: még mielőtt egy dalt is kiadtak volna, már lekötött Download-fesztiválos fellépéssel rendelkeztek, az első koncertjük percek alatt sold-out lett, és akkora hype alakult ki körülöttük tavaly, amit tényleg rég láthattunk metal vonalon. Pedig zeneileg semmi újdonság nincs: alapvetően könnyen fogyasztható metalcore, némi elektronikával és eklektikusnak ható összevisszasággal megbolondítva. A jelenlegi repertoár pedig két kurvajó (In the Name of the Father, Fearless) és négy totál semmitmondó dal, amiket meghallgathatott az, aki odaért a viszonylag korai kezdésre. A főszereplő természetesen a maszkos-frakkos President (Charlie Simpson, aki korábban a Busted-ben és a kiváló Fightstarban énekelt/gitározott), aki tényleg lemezminőségben hozta az énektémákat, sokszor szürreálisan jól énekelve. A csapat rögtön a Fearless-szel nyitott, aminél azonnal kiderült: itthon is nagyon sokan ismerik már őket. Tényleg nagyon magasra vitték a hangulatot, ahogy a közönség azonnal együtt mozgott a csapattal, és kicsit úgy is tűnt: itt valami komoly van készülőben. De sajnos, amilyen jól indult, olyan gyorsan el is laposodott a koncert, és a következő három dal alatt jobban láthatóvá váltak a problémák: hiába játszott feszesen a csapat, hiába énekelt President hibátlanul, ha közben nullára esett vissza a hangulat. Téblábolás, fel-alá járkálás, pár statikus mozdulat — ennyi volt a repertoár, amit színpadi jelenlét alatt fel tudott mutatni, és ez már a második dalnál borzasztóan zavaró volt. Talán csak az utolsó dal (In the Name of the Father) húzta fel újra a hangulatot, de ez talán főleg annak köszönhető, hogy ez a zenekar „slágere”. Majd villámgyors elköszönés, és a csapat el is tűnt a színpadról. Nem is tudom, valahogy többet vártam egy kicsit egy amatőr hatást keltő zenekar helyett, ilyen ipari hátszéllel és ekkora szakmai múlttal.
A francia úthenger
A Landmvrks konkrétan az első dallal megette az egész Presidentet: annyira energikusan robbantak be a színpadra, és annak ellenére, hogy csak egy albumukat ismerem, teljesen meggyőzőek voltak élőben. Ha még nem ismered őket, képzeld el a Linkin Park/Sempiternal-korszakos BMTH keverékét, mindezt egy fiatal, borzasztóan profi csapattól előadva. Itt sem voltak hatalmas megfejtések vagy váratlan zenei megoldások, de mégis annyira organikus, annyira egyben volt az egész, hogy csak hatalmas mosollyal lehetett nézni. A zenekarról sütött az a jófajta fiatalos lendület és életigenlés, ahogy végigszáguldottak kilenc dalos szettjükön. Nagyon szeretném, hogy headlinerként visszatérjenek; engem teljesen meggyőztek, hiába a viszonylag szűk időkeret.
Az Égbolt, a Föld és minden a kettő között
Hogy kicsit át is kössem az egyik előzenekarhoz: ők a President totális antitézisei. Az Architects végigjárta a szakma összes lépcsőfokát; a kis klubok előzenekari státuszától, lépésről lépésre jutottak el oda, hogy mostanra arénazenekarként járják már a világot. Ezeket a lépcsőfokokat pedig jobbnál jobb albumok szegélyezik, amelyek sorába illeszkedik be legfrissebb lemezük is. Folyamatosan új utakat kereső, a metalcore összes keretét szétfeszítő, vissza soha nem tekintő zenekar az Architects, akik ráadásul lehengerlően jók élőben is. Pontban kilenc órakor, egy igen zsibbasztó „Don’t Stop Me Now” intro után megérkezett a színpadra a csapat, és megmutatta, hogy ők kortársaikhoz képest is egy teljesen más ligában játszanak. Az Elegy-vel indították a bulit, és tényleg: állkapcsok csattantak a földön attól a felfoghatatlan energiától, ami a csapatból áradt már az első pillanattól kezdve. Tökéletesen felépített setlist (amibe az is belefér, hogy összesen öt dalt játszanak a 2020 előtt megjelent lemezekről), egymást követő slágerek, amiket tényleg MINDENKI együtt énekelt Sam Carterrel. Ritkán látni ilyen zenekart, ami ennyire érti a közönség nyelvét, akivel együtt lélegzik mindenki abban a másfél órában, amikor hiba nélkül, szinte nulla szünetet tartva pörögtek egymás után az Architects dalok (az új lemezről rögtön nyolc!), és arra az időre tényleg mindenki hátrahagyhatta a hétköznapokat, és csak az itt és a most-ra koncentrálhatott. Sam profi frontemberként vezényelte le a bulit, folyamatosan tartva a kapcsolatot a közönséggel, megfejelve mindezt egy egészen lehengerlő énekléssel. Úgy repült el a 90 perc, hogy mire észbe kaptam, már az Animals-t üvöltötte az Aréna együtt a csapattal, és tudtam: ez az utolsó dal. Ha azt mondom, hibátlan bulit adott az Architects szokás szerint, azzal nem mondok semmi újat. Inkább valami olyasmivel zárnám a beszámolót: remélem, folytatja ezt az utat a zenekar, és ők lesznek az első stadionzenekar erről a színtérről. Megérdemelnék, és szerintem rajtuk nem is fog múlni.