Kifejezetten jól szóltak a dalok, és láthatóan sokan ismerték is őket. Tamás pedig tényleg igazi profi előadóként végig kommunikált, kereste a kontaktot a közönséggel. Tényleg abszolút meggyőző volt; örülök, hogy megismerhettem a zenéjét a koncertnek köszönhetően, ráadásul illett is a Palaye Royale elé.
Egy rövid átszerelés után, pontosan 20:20-kor, a színpadra robbant a Palaye Royale a Death or Glory dalukkal, ami hiába nem a kedvencem, most nagyon működött. Elképesztő volt megtapasztalni újra azt a lélegzetelállító élményt, amit ez a csapat élőben nyújt, azt a fékezhetetlen, kiszámíthatatlan erőt, ami szerintem már nagyon régóta hiányzik az egész színtérről. Olyan karizma és energia árad ebből a három testvérből, ami teljesen átjárja a zenéjüket és minden élő fellépésüket. Nem is tudom, tudnék-e még egy olyan zenekart mondani, akiket tényleg évente megnézek, és mindig tudom: úgy megyek majd haza, hogy már holnap is jönnék.
Persze ehhez kellenek a kurvajó dalok is; a Palaye Royale pedig ezen a bulin is sorra szállította őket: volt Little Bastards, a világ legszomorúbb slágere a Lonely, Dying in a Hot Tub (ha csak egy dalt hallgatsz meg tőlük, ez legyen az), tényleg egy olyan best of-programot kaptunk, amivel együtt rezonált mindenki, aki ott volt. Hihetetlen látni, hogy az évek alatt, tudatos munkával, mennyire jól építette fel magát a csapat, és tényleg megérdemelten játszanak már itthon is egy ekkora helyen.
De a legjobban én mégis azért szeretem őket, mert annyira végtelenül emberiek, különösen a gitáros Sebastian, akinek aznap volt a születésnapja, és tényleg elérzékenyült attól, ahogy a közönség felköszöntötte. Ezerszer hallod zenekaroktól a „köszi, hogy eljöttetek, mindent nektek köszönhetünk” szövegeket, de itt tényleg elhiszed ezeknek az embereknek, és pont ezekből a spontán pillanatokból olyan egyedi és hiteles tényleg minden Palaye Royale-koncert. A Mr. Doctor Man alapriffjére pedig konkrétan felrobbant a Park, és a buli már egy hatalmas közös ünneplésbe csapott át. Ám az azt követő Fever Dream örvénylése és a zenekarral együtt lélegző közös éneklése, ha lehet, még magasabbra tette ennek a tűzforró nyári estének a hangulatát.
Bárhova néztem, boldog, felszabadult arcokat láttam magam körül, és hiába szólt az este utolsó dala, a For You, mindenki tudta, hogy valami megismételhetetlent éltünk át. De az igazi meglepetés ezután következett, hiszen Remington a dal végén megkérdezte: „Jöhet még egy?” Mielőtt bárki felfogta volna, hogy tényleg lesz még egy dal, már robbant is a Nightmares, ami azon túl, hogy a kedvenc Palaye Royale-dalom, olyan eufóriát váltott ki mindenkiből, amit tényleg ritkán tapasztal meg bárki.
A zenekar beváltotta az ígéretét, tényleg headlinerként tért vissza, bónuszként pedig a nyár legnagyobb buliját csinálták meg. Hazafelé pedig, szokás szerint, azon gondolkoztam, hogy ha már holnap jönnének, rohannék megnézni őket újra. Nem győzöm hangsúlyozni: ha eddig kimaradt volna, legalább egyszer tapasztald meg, mekkora varázslat egy Palaye Royale-koncert. Jövőre találkozunk, remélem már a Papp Lászlóban!
