Izlandot gejzírek, vulkánok és ködös tájak jellemzik; hol festői, hol vadregényes. A zene is ezt tükrözi: a poszt-rock és a black metal uralja a színteret, olyan zenekarok példázzák ezt, mint pld. a Sigur Rós és a Sólstafir. No meg a Misþyrming és Björk elégikus popfantáziái is erről a vidékről származnak.
Egy power metal zenekar látszólag nem illik ide, főleg azért, mert a Power Paladin esetében minden klisé, kezdve a névvel, s folytatva a számok témájával. De nem mondhatjuk azt, hogy a 2017-ben alakult reykjavíki csapat nagyon kilógna a sorból, hiszen a 2022-ben debütáló albumuk nem egy kezdő csapat útkeresésének tűnt, hanem a kiforrott hangzásával és a céltudatosságával azonnal helyet követelt magának a többi „kolléga” között. „Az Iron Maiden, Dio, Helloween volt a ránk hatással a ’80-as évekbeli zenekarok közül tagadhatatlanul, bár sokkal szorosabban kötődünk a power metal második hullámához, mivel elsősorban olyan zenekarokat hallgatva nőttünk fel, mint az Edguy, a Rhapsody és a Hammerfall ” – magyarázta a hattagú zenekar az első lemez kiadása előtt. Ezen együttesek hatásaiból én egyértelműen a Helloweent emelném ki, aminek a stílusa érzékelhető, de abszolút nem másolásról van szó, mert a fiúk az elejétől fogva kialakítottak maguknak egy saját stílust.
A második lemezre négy évet kellett várni, ami manapság már nem is tűnik olyan hosszú időnek, s sok együttes él ezzel a lehetősséggel, hogy minél jobban ki tudják dolgozni a következő művüket. Nos, a szent harcosok igen rendesen űzték mesterségüket, és túlléptek a varázslat határain is, mert egy fergeteges és tekintélyes albumot sikerült összekardozniuk. Ez az album megmozgat, magával ránt, felpörget, énekeltet, miközben a gyors tempók ellenére is elég változatos ahhoz, hogy ne simuljon egybe az egész. A gitárrifek „énekelnek”, a dob kegyetlen, a refrének ülnek a fülben, s az egész lemez hangzása olyan, mintha a fiúk több évtizede zenélnének, s a sokadik albumukat készítették volna el erre az évre. S ami még örömteli az izlandi srácokban, hogy a profizmus mellé még humorérzék is társul, s nem mennek a szomszédba egy kis bolondságért. Az album borítója egy kicsit ódivatúnak tűnik, de James Child által készített, középkori festményre hajazó alkotás hűen tükrözi a paladinok világát.
Rögtön már itt az elején nem cicóznak a Paladinok. Ezerrel tolják a Powert! A Sword Vigor bitang jó szám, talán a legjobb az albumon. Gyors, lüktető tempó fülbemászó dallammal, amihez az ének is csatlakozik a dinamizmusával. A refrén fantasztikus, amely kétféle hangzásával kegyetlenül üt és a dobhártyánkat simogatja. A középen érkezik egy remek gitárszóló, ami után a szintetizátor prüntyög nekünk egy érdekeset (ez is olyan Machinae Supremacy behatás, mint az Angus McSix-nél), hogy aztán folytassuk a száguldást a végéig. Tökéletesebb kezdő számot szinte el sem lehet képzelni!
Nincs pihenés! Következik a Glade Lords Of Athel Loren, melynél folytatódik a megkezdett rohanás. Ez még az előzőnél is powerebb, a fiúk használják rendesen zeneszerszámaikat, a lábdob füstöl, a gitár lángol, az ének harsog, a tempó őrjítő. Dallamban nem sokkal marad le az előzőtől, élvezetes, fejbólogatós nóta. A közepe belassul a komolyzeneszerű betéttel, hogy aztán újra a lovak közé csapjon. Itt érkezik egy újdonság, ugyanis doom metal hangzású torokéneklést kapunk pár másodpercre, ami igen érdekessé teszi ezt a mégjobban felpörgetett szakaszt.
A The Royal Road visszavesz a tempóból, egy középgyors, de életteli nótát tálal elénk. A dobnak itt is nagy jelentősége van, többször kiemelkedik a dal sűrűjéből. A közepén jön a menetrend szerinti szóló, ahol most a gitárt kiegészíti a dob is erőteljesen. A végefelé megbomlik az egység, ugyanis az elhalkuló zenére egy remek énekbetétet kapunk bónuszként.
A The Arcane Tower az előző pihenés után ismét őrült hajszába kezd, és fanfárok közepette veti bele magát az újabb őrületbe. Viszont aztán nem marad végeláthatatlan rohanásban, lassabb-gyorsabb ritmusok váltják egymást. A közepén egy abszolút lelassult dúdoló kórus érkezik zene nélkül, ami nagyon kellemesen bontja meg a szám egységét. A végén Atli Guðlaugsson énekes kiengedi a hangját rendesen, hogy megmutassa, nem véletlenül van itt.
Az Aegis Of Eternity szintén pörög, mint az állat, viszont a bevezető szakaszt a szinti teszi érdekessé. Mikor megérkezik az ének, azonnal felkapjuk a fejünket. Mi ez? Metallica! Bizony, a fiúk tisztelegnek pár másodpercig a nagy-nagy előtt, itt és később még egyszer! A lábdobok nem hallgatnak, az ének időnként vinnyog, a nóta meg elszáguld, mint a gyorsvonat.
A Camelot Rock City olyan remekül indul, hogy csak kapkodom a fejemet. A bevezető szöveg és az utána érkező ritmus fantasztikusan el van találva. Sajnos ezután egy kicsit rosszabb lesz, nem ível tovább ez a megkezdett remek induló. A refrén magas hangzása olyan, mintha szegény Atli … léptek volna! Itt viszont a változatosság kedvéért szintetizátor szólót kapunk, amely bitangul el van találva, a skótdudás jellegű hangzás kegyetlenül fülbemászó. A szóló után a ritmus nagyon penge, ami elvezet minket az utolsó refrénig.
A Keeper Of The Crimson Dungeon számomra a legrosszabb szám a lemezen. Sem a dallam, sem az ének/refrén nem jön be. A gitárszóló viszont tökéletesen élvezhető, sokat dob a szám megítélésén.
A Valediction gyönyörű egy perces akusztikus gitárhangzással van felvezetve, hogy utána beinduljon a buli. Itt aztán füstöl minden 50 másodpercig, olvad a gitár, esik szét a dob. De ezután átvált egy könnyen emészthető rakkolós ritmusba, ahol remek az ének, és a különlegesen emelkedő hangzású refrén nagyszerű elegyet alkot a zenével. Érkezik itt is egy kis doomos betét, ami tökéletesen tud illeszkedni a szám síkjába. Tulajdonképpen erre a számra is lehetne mondani, hogy a legjobb a lemezen, de másképp, mint az első. Míg az tipikusan slágeres, ez a fantasztikus sokszínűségével tűnik ki, no meg a majd 10 perces hosszúságával. Minden percet más-más hangzás ural, egymást váltják a gyorsabb-lassabb betétek, gitárszólók, elképesztően különleges záróakkordja ez az albumnak.
Őszinte leszek. Egyáltalán nem vártam, hogy ez az album ennyire jó lesz! Mert bizony jó! Több kiemelkedő mű található rajta, és nem lehet érezni olyat, hogy töltelékszámokkal lenne kitöltve a köztük lévő űr. Mert a kicsit rosszabb dalok is jók, és nem fogunk olyat tenni, hogy na jó, ugorjuk csak át ezt a számot! Az izlandi srácok kitettek magukért, s úgy látszik ez a négy éves intervallum, ami a két lemez között eltelt, az jót tesz több együttesnek is, mert a Power Paladin is feljebb lépett azon a bizonyos létrán. A sarki fény, ami Reykjavík környékén feltűnően látszik, utat mutat nekik, s el is indultak felé, hogy a fejük fölött fényeskedjen!
8/10