Ha egy fiatal együttes első vagy második lemezénél a szakma elismerősen beszél róla, akkor már több figyelem hárul rájuk, de ha még díjat is kap, akkor meg több szempontból is a célkeresztbe kerülnek. Egyrészt nagyon megtisztelő az adott együttesnek a kiemelés, másrészt, mivel pódiumra kerültek, árgus szemekkel követik pályafutásukat mind a rajongók, mind a kritikusok is, harmadszorra pedig a bandának ez egy bizonyos terhet is jelent, mert innentől kezdve meg kell hálálni a díjat, megmutatva azt, hogy nem a két szép szemükért kapták azt!
A 2017-ben alakult német Induction zenekart a 2022-ben megjelent második, Born from Fire albumuk után a RockHard magazin az „Az év power metal feltörekvő sztárja” díjjal tüntette ki! Ettől kezdve egy csapásra – tőzsdei nyelven szólva – a „befektetésre alkalmas” kategóriába kerültek, ahol már komolyabb elvárás irányult feléjük. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy innen lehet nagyot bukni, ha az együttesnek nem sikerül megugrania a következő lépcsőfokot az új lemez esetében. Bár a szó szoros értelmében nagy bukás azért talán nem jöhet, de a felfokozott elvárás, ami rájuk vetült, mindenképpen megtörhet. De ennél a konkrét zenekarnál nem csak a díj volt a katalizátor, hanem már a megalakulásuk felhívta magukra a figyelmet – főleg a szakma berkein belül –, mert a zenészlegenda Kai Hansen (ex-Helloween, Gamma Ray) fia Tim Hansen a soraikban pengeti a húrokat. Egy ilyen név hallatán persze mindenkinek a fél szeme kitartóan rájuk van szegezve, természetesen nem ok nélkül. A stílusukat progresszív power metal néven szokták emlegetni, de a fiúk nem hagyják beskatulyázni magukat, és én is így gondolom, mert klasszikus heavy és szimfónikus elemeket is tartalmaz a repertoárjuk.
Na de nézzük, hogy a díj jó helyre került-e? A régóta várt harmadik albumuk idén február 6-án meg is érkezett Love Kills! (A szerelem öl!) címmel. Bár 4 év múlva jelentkeztek újra, de a „Mi hozzuk a tüzet” jelmondattal nem hagyták azt kialudni, és igencsak forró lemezzel tértek vissza közénk! Tim Hansen az albumot egy mélyen személyes utazásként írja le, amely a szerelem szépségét és brutalitását tárja fel, miközben az élet folyamatosan halad előre. Ez a feszültség táplálja a zenekar eddigi legnagyobb és legkifejezőbb munkáját – himnikus, drámai és szégyentelenül grandiózus. Szárnyaló dallamokkal, precíz riffekkel és megújult céltudatossággal az Induction egyszerre vállalja fel a sebezhetőséget és az erőt. S ezt a kettősséget a remek borító hűen tükrözi is!
A Virtual Insanity tökéletes figyelemfelkeltő bevezetéssel indul, amely olyan jól sikerült, hogy elképzelhetetlen, hogy ez egy rossz számban folytatódjon. Hát nem is, rendkívül dallamosra sikeredett már ez az első nóta, amelynek a refrénje, ha lehet mondani, még dallamosabb. A gitárszóló és az utána kezdődő lassabb felvezető a szám hajrájára magával ragadó!
A War Of Hearts is egy hosszú bevezetővel indul, amelyben életteli rövidebb dob és gitárpörgetések vannak, amik aztán egy középtempós dallamba kúsznak át. Az élvezetes dallam és refrén ellenére nálam mégis a szám kétharmadánál megjelenő rövidke szimfonikus hangzás viszi a pálmát.
A Dark Temptationnél az induló szinti rögtön meghatározza a szám ritmusát, ami a pörgés ellenére mégis egy közép-gyors tempóba csap át. A dobot itt nagyon élvezhetjük, mert tökéletesen meghatározza a szám dinamikáját. A dallam jó, a refrén szintén, a menetrendszerűen érkező – itt elég hosszú – gitárszóló fantasztikusan kiemelkedik.
A Steel And Thunder egy rövidebb párbeszéddel indul, ami után a dob felpörgeti a ritmust és egy vérbeli power metal számot alkot. A dallam egységes, a gitár sem bontja meg, viszont a refrén olyan kegyetlenül ütős, hogy nem lehet megállni éneklés nélkül.
A Strangers To Love lassú felvezetővel kezd és marad is ezen a szinten. Az ének magas hangon érkezik, mivel ebben a számban közreműködik Clémentine Delauney, a Visions of Atlantis énekese. Aztán később mikor vált ének, vált a ritmus is. A pici felgyorsulás ellenére mégis megmarad a dal lassú, himnikus lüktetése, melyben a refrén, a szintidallamok és a gitár belénk kapaszkodik.
A Beyond Horizons győzelmi indulós, fanfáros kezdése azonnal felpörget, amely még egyszer visszatér a középtempós dalba. A gitárszóló a szintivel együtt fantasztikus elegyet alkot jó hosszan a vége felé, hogy még egyszer nekirugaszkodjanak a refrénnek.
A Love Kills a legnagyobb sláger a lemezen, ami teljesen ki is emelkedik annak síkjából. Az eddigi lemezeken ezt hiányoltam egy picit, hogy egy igazán hatalmas nóta is helyet kapjon. A szám elején nem fukarkodnak a srácok, rögtön az arcunkba nyomják, hogy a szerelem öl, és a dal elementáris erővel zakatol végig, amiben a refrén, tulajdonképpen csak ez a két szó, hogy Love Kills, igen erőtejesen ki van emelve végig.
Az I Am Evilnél egy kicsit visszavesznek a tempóból, de a középtempós nóta remekül szól, amit megspékel a refrén hangzatos kifejezése. Természetesen a szóló itt sem marad el, jön is menetrendszerűen, ami itt is remekül egészíti ki a nóta dallamát.
A The Veil of Affection az egyedül szám a lemezen, ami nem igazán tetszik. Egy kicsit nekem olyan össze-visszának tűnik, valahogy nem mutat számomra egy egységes képet.
Az utolsó szám (Empress) felkerülésével az albumra hatalmas boldogságot okoztak nekem. Ugyanis ez a szám – aki nem ismeri – Hansen apuka Gamma Ray-es pályafutásának egyik dala. Számomra ez azért öröm, mert egyrészt tisztelet a nagy klasszis felé, másrészt ez a legnagyobb kedvencem a Gamma Ray számok közül. Viszont úgy tűnik ezzel nem vagyok egyedül, hiszen itt hallgathatom, az Induction albumán. Ez nem egy feldolgozás, csak apró eltérések vannak az eredeti és eközött, ezért aztán teljes pompájában élvezhetjük ezt a műalkotást.
A hosszan tartó – 4 évnyi – munka a számok megírásával meghozta a gyümölcsét, mert ez az album nem egy fokkal került feljebb, mint az előző, hanem mozgólépcső vitte fel őket az egekbe. Mára kiderült az is, hogy a díj is jó helyre került, viszont most új kihívás elé nézhetnek a fiúk. Ezzel a lemezzel olyan magasra tették a lécet, hogy most már azt mondhatjuk róluk, hogy nem feljutni nehéz a csúcsra, hanem megmaradni ott. A srácokban nagy potenciál rejtőzik, és remélem nem lövök mellé, ha azt mondom, meg fogják tudni tartani ezt a szintet. Ha kell, akkor hagyjanak időt maguknak az ihletek megérkezéséhez, és dolgozzák ki rendesen a dalokat, mert ha ilyen alkotások készülnek, mint ez a Love Kills! album, akkor pontozás is nagyon könnyű lesz, mert ez most nálam:
9/10