Korábban ambivalens érzéseim voltak a Tankcsapdával kapcsolatban. A 90-es években a kezdetektől, még a kazettacserélős időkből ismertem, de nem igazán szerettem a zenekart. Aztán az 1995-ös, Az ember tervez lemez, meg a Rock ’N Roll rugója elég nagy ismertséget és különösen nagy figyelmet is generált a bandának, én meg egyre inkább odafigyeltem rájuk, sőt rongyosra is hallgattam a (másolt-bocs!) kazettámat, aztán a 1997-es Connector 567 már Debrecenben ért (egyetemista lettem, na), szóval nem veszítettük el egymást. Akkor indult a Lovarda korszak a városban (talán ott stúdiózott is egykoron a zenekar), meg Lukács is megfordult ott sokszor, strandpapucsban biciklivel, mint ahogy mi is a 2000-es foci eb-t nézni kivetítőn. Nos, abban a városban értettem meg igazán, mit is jelent egymásnak a település és környéke, meg a zenekar. Volt egy 10 éves koncert Hajdúszoboszlón az Efott-on, hűha élménnyel, sőt a 2000-es februári rocksulis koncerten a dalok legalább fele Tankcsapda feldolgozás volt, meg akkor érkezett meg a Mennyország tourist is, szóval lett nagy „mindenis” a TCS környékén. Utána, már Budapesten kikerültem a bűvkörből, az aktuális megjelenéseken túl már nem igazán követtem a zenekart, bár máig a kedvencem a 2003-as Élni vagy égni albumról a Be vagyok rúgva című eposz.
Aztán úgy 2010 felé ismét mocorogni kezdett bennem az a bizonyos rugó és a gitároscsere után sokkal nagyobb figyelemmel kísérem a trió munkásságát, illetve ami fontosabb, kiemelt tisztelettel is. Volt már részünk arénás, főnixes, kis klubos meg b oldalas, meg ki tudja hány fajta koncertben és turnéban, de most, hogy gyakorlatilag a kert végében (értsd: a lakóhelyemtől kb. 10 percnyi autós távolságra) léptek fel február utolsó napján, Dunakeszin, nem maradhattam otthon, felvettem az AC/DC-s pólómat, aztán uzsgyi!
Épp az előzenekar második számára érkeztem, udvarias és gyors volt a beengedés. Igazán energikusan tépett a Pennhurst, bár kissé kásás volt a hangzás, kissé hátul az ének, de az a fajta lendületes előadásmód, ami a lemezen is átjön, ezúttal a sokasodó közönségnek is átjött. A hangszeres szekció jól működött, egységes kiállással és profi mozgással párosult a néha nem könnyű emésztésű modern metal dalok előadása, a sok év befektetett meló látszik a zenekaron. Csárádi Róbert énekes kényszerzubbonyában igyekezett erősen, sőt látszott, hogy érti a dolgát, nem ő tehetett róla, hogy nem volt tisztán érthető az éneke. Tudom, hogy ez a turné nagy lehetőség nekik, én mindenesetre kíváncsi vagyok, önálló koncerten milyen teljesítményre képesek, ígérem, egyszer ott leszek.
A rövid átszerelés után majdnem percre pontos volt a kezdés, minden flanc nélkül, villogó ledes hangfalak között vágott bele a zenekar A világ posztolba. Nem kell mondani, profi, erőteljes hangzás rázta meg a sokat látott, de ilyen bulinak azért ritkán helyet adó Voke József Attila Művelődési Központot. Azt ének és gitárok is tisztán kivehetően szóltak, gyomrozott a basszus, Fejes úr dobjai pedig erőteljesen adták meg az alapját a rendkívül intenzív dalnak. Az Üdvözöl a pokolra már mindenki Lukács tenyeréből evett, a koncertsláger dalt a nép egyszerre énekelte az ezúttal pólót és sötét bőrkabátot viselő frontemberrel, miközben látszott, hogy jól érzik magukat velünk ott és akkor, széles mosolyok jöttek le a színpadról folyamatosan. Az Úgy szeress után a „politikus” rész következett (értsd: komolyabb mondanivalót tartalmazó, nem igazán a bulizós, de nem is politizáló dalok) a Legyen köztünk híd, a Hatalom nélküli rend, az Olyan, mint rég és a Mi a fasz van? előadásával, a közönség ugyan énekelt és pogózott is elöl, azért Lukács megnyugtatott minket, jönnek majd a bulizós dalok is, bár a „Tankcsapda! Tankcsapda!” kiáltások között nem is igazán kellett biztatni már senki sem. Nagyot szólt a Rock a nevem, a Gyűrd össze a lepedőt velem (kissé másképp, mint a stúdió verzióban), a lemezen még meg nem jelent, csak koncertekről ismerhető Csajom a rúdról, az Ez az a ház, nyilván a Rock ’N Roll rugója és a Be vagyok rúgva is, ezek azok a favoritok, amik nem hiányozhatnak egy TCS buliról sem és amelyek között békésen megfér a ritkábban játszott már fentebb említett Legyen köztünk híd is. Nekem az Alföldi gyerek ezúttal kicsit szétcsúszósnak tűnt, de a szintén lassabb tempójú Adjon az éggel együtt bőven elférnek a seggberúgós rock and roll veretések között, főleg mert a műsor végén megkaptuk a pogóba torkolló Baj van!-t is.
Kimerülve, de azért a folytatást várva, a bandát éltetve érkeztük meg a ráadáshoz, ami ezúttal két olyan tuti közönségkedvenc dal formájában jött szembe, mint a Mennyország tourist és a Voltam már bajban. Komoly beindulás volt a közönség részéről ezekre is, alig tudtam megállni a lábamon, hangulat volt a tetőfokon. Aztán az est méltó lezárásaként búcsúztunk el a zenekartól, hosszas taps és éljenzés kíséretében, látható volt, ezúttal is egymásra talált az előadó és a befogadók, mint minden ideális helyzetben.
Nem kérdés, hogy jó volt-e? Nagyon! Három ember alkotta zenekar, amely olyan profin, szinte önműködő reflexek szerint működik a színpadon, hogy ezt a produkciót szerintem reggel hatkor is képesek lennének produkálni (elnézést a korai ébresztésért), de mégis olyan spontán jelleggel, ami meg pont a ridegséget száműzi az előadásból. Ahogy Lukács az ének és basszustémák mellett kezeli a közönséget, mint egy barát és lelkes beszélgetőpartner egyszerre. Ahogy a mindenki felé magasodó Sidi lelkesen vokálozva és bemozogva a színpadot, lazán „szélesterpeszrakendrollba” vágva magát pengeti a szólókat és közben szélesen mosolyog. Meg a Fejes, kicsit bebiccentve, precízen püföli a bőröket, de a nagy komolyságban azért néha el-elmosolyodva. Na, ez az, ami a szinte állandóan remek dalok mellett szerethetővé és rajonghatóvá teszi a Tankcsapdát. Pedig Lukács hetek óta betegséggel küzdött, hisz elmondta, meg kaptunk egyszer letolást is, mert két dal között – valószínűleg – a fáradtságtól csendben voltunk. („Mintha egy osztályfőnöki órán lettünk volna!”) De jutott idő egy kollégájuk szülinapjának megünnepeltetésére is, ahogy ittunk Lukács egészségére is (hisz a héten ünnepelt ő is).
De ünnep volt ez mindenhogy is. Ünnep, mert hozzánk közel voltak, ünnepe volt ez a zenekar és a kisvárosi közönség kapcsolatának is, de ünnep volt azért is, mert a banda és Dunakeszi kapcsolata sem újkeletű (korábban albumok születtek itt a stúdióban). Szóval köszönjük és gyertek gyakrabban! Szerintem mi mind ott leszünk!
Külön köszönet a zenekarnak és Bakó Csabának, valamint Szénégető Ricsi barátomnak, hogy lehetővé tették nekem az élményt!