A 2000-es évek fordulóján – a nu metal és az újra erőre kapó heavy metal mellett – virulens módon jelen lévő dark-gothic rock/metal revolúció nagy hatással volt a melankóliára hajlamos színtérre. A The 69 Eyes, a To/Die/For, az Entwine, a HIM és jórészt skandináv társaik a zenéjükből áradó hangulat okán alkalmasak voltak arra, hogy a hozzám hasonló, nyitottabb rajongókat elvezessék a némileg keményebb irányban mozgolódó bandákhoz, mint például a Dark Tranquility, a Sentenced vagy éppen a mindenható Amorphis, amelyek hangulatilag ugyan nem éppen love metal hozzáállással tevékenykedtek, de az a fajta lelkivilágot boncolgató és azt az északi bandáknál tapasztalható kimagasló érzékkel zenébe tápláló módon tálaló zenei megnyilvánulás azért mutat hasonlóságot mindkét irányzatnál, de hangsúlyozom, a melankólia itt a legszorosabb kapocs.
Nos, a fentieket mi sem bizonyítja jobban annál, hogy 2020-ban több olyan (talán éppen a covid miatt unatkozó) finn és svéd zenész úgy döntött, a zenei gyökereik mélyére ásva létrehoznak egy olyan zenekart, amelynek zenéje a távoli múltból eredeztetve, de friss felfogásban mutatja meg, mire is „mulattak”, amikor ők még fiatalok voltak. A Cemetery Skyline esetében nem pályakezdő, vagy úrjakezdő zenészek tették össze tehát tudásukat, mivel az Amorphis billentyűs, Santeri Kallio, a Dimmu Borgir basszere Victor Brandt, Markus Vanhala az Insomnium, az Omnium Gatherum gitárosa és Mikael Stanne a Dark Tranquillityből, a Grand Cadaverből és a The Halo Effectből most is folyamatosan alkotó és turnézó muzsikusok, de az egykori Sentenced dobos, Vesa Ranta fotóművész-producerként sem otthon ül, mióta megszűnt legendás anyazenekara.
Ezek a kollaborációk azért – ahogy a zenetörténelem megmutatja – hordoznak magukban nem kevés kockázatot, mivel az ego-k harca nem mindig döntetlennel vagy kompromisszummal zárul, de ezek a srácok (ha 50 körüli arcokat lehet így nevezni) megéltek már annyit a zeneiparban, hogy kellően kiérlelt módon kapjuk meg azt, amit nekünk szántak tálalni. Hogy akkor mi is termék? Elsőosztályú dark-gothic „slágerparádé”, a maximális tisztelettel viseltetve a „ősök” iránt, de mai megszólalással és teljes hangulati összhangban a jelenkori világgal.
A perpetuum mobile módjára dolgozó Stanne kapcsán a Tranqulity 1998-as Projektorján kulcsszerepet kapott Therein dal refrénje okán már korábban is kiderült, milyen gyönyörűen és kifejezően tudja használni a kifejezetten erre a stílusra alkalmas, tiszta énekhangját. Ugyan a főzenekarában utána egy ideig eltűnt ez a fajta kifejezésmód, de ahogy telt az idő, újra meg-megjelent, sőt az idei új albumon már egy teljes dalban is csak ez a gyönyörű gothic hang csendül fel, a Nordic Gothic-on pedig már „csak” ezt kapjuk 49 percen keresztül, végre.
Zenei szempontból a stílus adta keretek között eklektikus megközelítés a jellemző, a kissé sarkosan, indusztriál módon zakatoló daloktól, a középtempós dark-gothic busongáson át a teljesen lebegős témákig megkapunk mindent úgy, hogy közben itt-ott egy-egy hangszer szólórészei repítik a figyelmet tovább, vagy éppen egy olyan hangulati aláfestésként jön a szintiszőnyeg, hogy azonnal egy 90-es évekbeli gothic táncos esten találjuk magunkat. Mindezek persze a dalok iránti maximális alázattal kerültek prezentálásra, a lényeg a hangulat, minden hangszernek megvan a helye és a tere. Egy valamit azonban ki kell emelni, mert annyira nyilvánvaló: ez a lemez táncra késztet már az első taktustól. A ritmus ugyan változatos, de egyvalami végig megmarad, egy helyben nehéz megmaradni, ha hallgatod ezt az albumot.
Már a legutóbbi előzeteseként megérkezett Torn Away 9. másodpercénél beindul a láb a szinti-basszus-dob egyszerű, de fogós alapozására, majd egy dallamos refrén feloldja az addig visszafogott energiákat. A teljes és önkéntes elszakadásról szóló dal messze nem a legjobb az albumon, de a minőségre jellemző, hogy a dalközepi nyugtató kiállással és a rövidke, de épp elengedő gitárszólóval együtt annyira kompakt, hogy már itt megtudhatjuk, mi vár ránk a továbbiakban, egyúttal remek hangulatalakító kezdőnóta.
A szintén előzetesként megismert In Darkness az album első csúcspontja. Annyira táncolható és táncoltató a gitáriffel és monoton dobalappal keltett ritmusa, hogy az indusztriál jellegű kezdés a kísérteties szintivel fűszerezve a háttérben azonnal a Rammsteint juttatta az eszembe. Azonban ahogy Stanne a lenyugtatott verzével beszáll, meg is kapjuk ennek a stílusnak az igazi esszenciáját, az érzelmek sötét tárházát, majd ahogy mindez újra felépülve a refrénhez vezet, szinte tanítani kellene. Hangulatra egy dark-gothic disco jut eszembe, sok füsttel és vibráló fényekkel, ahol a dalhoz kiválóan simuló gitárszólóra mindenki egyszerre léggitározik.
A magány és eltévedés, az emiatt érzett tehetetlenség és frusztráció kiváló dalba formálása a legelsőként bemutatott dal a lemezről, a Violet Storm, szintén egy ütemes, vibráló dal, benne olyan alteres maszatolással középtájon, amely alapból kikergethetne a világból, de annyira a téma és a dal természetes velejárója ez, hogy még élvezni is lehet, mint nem szokványos hangszeres megoldást. A refrén pedig megint telitalálat, a dallam….
Vesa Ranta rendezett egy igazán kifejező és igényesen kivitelezett klipet a Behind The Lie-hoz, amely szintén egy megmozgató, dallamos, de ezúttal kissé visszafogott ütemű dal a szokásosan kiváló refrénnel, hangulatában pedig egy igazi őszi, elmélkedős felvétel.
Pihentetőként mutatkozik, bár inkább csak a test mozgására van ilyen hatással a lassú szerzeményként jelentkező When Silence Speaks. A cím önmagában beszédes, elgondolkodtató, mély érzéssel, sok zongorás betéttel operáló dal, szívfacsaró csellóbetétekkel. Ahogy Stanne énekel a dalban, az összes szín szürkére változik, elfogynak a szavak, csak az üvegen csendben lecsorgó esőcseppek jutnak az eszünkbe. Az elvágyódás és magány ilyen jellegű művészi megnyilvánulásának kifejezési készsége szerintem csak a legnagyobbak privilégiuma. Ahogy az egyik refrén után felsír a gitár, arra nehéz szavakat találni, katartikus az egész. Mestermunka! Köszönöm!
Két finn legenda, az Amorphis és a The 69 Eyes jut eszembe a The Darkest Night-ról. Az előbbi a zenei, az utóbbi a dallambeli megvalósulásról. Szó sincs természetesen másolásról, inkább csak természetes hatásként lehettek jelen a zeneszerzésnél lehettek múzsák ezek a bandák.. Ismét rálépünk egy kicsit a gázra, gyorsul az ütem, Stanne pedig a saját éneke alatt morogja maga után az ismételten kiváló refrént.
Személyes kedvencem a Never Look Back. Szintipop-szerű kezdésre érkezik az ének, lassabb tempóra építkezve érkezik a refrén, amit egy szintén popos billentyűszőnyeg vezet le, szinte azonnal dúdolható, érzelemgazdag dal.
Málházós gitártémával, lassított vokálra épülve ragyog a kiváló képi világgal rendelkező klippel megtámogatott The Coldest Heart. Hangulatában szintén jelen érzem az Eyes-t, tök jó ötlet az érzelemkitörésként a háttérben megjelenő kiabálás is, illetve itt a legjobb a gitárszóló (mindjárt mind a kettő). Tetszik, ahogy többször megáll, majd újra felépül a dal, ez is csúcspont.
Ha soklemezes lenne a zenekar, talán tipikusnak nevezném az utolsó „táncos” felvételt, az Anomalie-t. Csodálatos dallamvezetés, kiváló alapok, pihentető középrész extra feltéttel és a dalba teljesen illő, sőt simuló gitárszólóval. Nem lehetne egy szavunk sem, ha csak ilyen minőség lenne ezen az albumon, de itt ez „csak” egy a többi, kiváló között.
Egy őszi alkonyatkor, autóvezetés közben talált el igazán az Alone Together, bár elsőre nem tetszett, időhúzásnak tartottam, léptettem. Hiba volt. Olyan, az eddigi hullámvasútra hasonlító utazástól eltérő élmény részese lehettem a többi daltól némileg eltérően, hogy sosem felejtem el. Járművet váltunk, testtől szabadult, korlátok nélküli lélekkel lebegünk ezek után, felhők között, a csillagokkal telt égbolt nem is lehet határ. Kozmikus magány, már csak távoli kép a világ, alkalmasak vagyunk arra, hogy kívülállóként szemléljünk, miközben a dal ringat és együtt énekeljük, hogy „Nem akarok itt maradni…” Tisztán cseng a dal, mégsem tolakodik sem a zene, sem az ének, inkább kísér az utazáson, elkísér a album végéhez, mi pedig maradunk, megtisztulva mindentől.
Gondolom, ezek után nem kétséges, mi is a véleményem erről az albumról. Érett zenészek, érett gondolatokkal és kiforrott zeneiséggel megalkotott kiváló alkotása a Nordic Gothic. Nem ismerem a jelenlegi dark-gothic színteret igazán, nem is tudom, abból majd kivált-e valamilyen hatást ez a lemez, de azt tudom, rám milyen hatással volt, tudom és érzem, hogy nekem is szól. Meg sokunkhoz, ha épp borongós hangulatban vagyunk és jól esne egy kis darkos-gothikus élmény. Mondjuk vigyázz vele, mert a hipnotikus táncra hívó ereje függővé tesz.
Egyelőre csak néhány elő koncertről van szó jövőre, de mondjuk a tagok elfoglaltságát nézve nem is lenne könnyű egy turnét összehozni. Mondjuk, ha lenne egy arénaturné a Ghost előzenekaraként, az nálam mindent vinne. Táncra fel!
10+