Merre tovább? – Nightwish: Yesterwynde kritika

Tisztázzunk néhány dolgot! Vajon ez a Nightwish utolsó albuma? A válasz: határozott nem. Bár éppen a napokban döntöttek úgy, hogy határozatlan ideig – meglehetősen szokatlan módon – felhagynak a turnézással, de még sok lemezre van szerződésük a kiadójukkal.

Jó hír, ha nem tudsz betelni a Nightwish-sel, hogy ennek az új lemeznek az időtartama nagyon is hosszú, hiszen eléri a 70 percet. Bár ennek egy része mesterségesen fenntartott időhúzás, de erről majd később.

Ez az album az első stúdióproduktuma a zenekarnak hosszú évek óta immár Marko Hietala nélkül. A basszusgitáros feladatait Jukka Koskinen csodálatra méltóan és minden panaszra ok nélkül látja el ezek után, Marko énektémáinak hiánya viszont sok kívánnivalót hagy maga után, mivel ezt az elemet nem pótolták. A koncertek alatt emiatt már van is már egy óriási a szakadék, bárcsak elmondhatnánk, hogy ez legalább a stúdiómunkát sem érinti, de ez nem így van. Marko vokális megnyilvánulása az utolsó két lemezen már erősen korlátozott volt, hiszen a Human :||: Nature-ön csak egy dalban, az elképesztő Endlessness-ben használták fel, de az erősen emelte a végeredmény színvonalát.

A Nightwish ereje jelenleg nem más, mint Floor, aki már sokszor bizonyította, hogy napjaink legjobb énekesnői közé tartozik. Az utóbbi két albumon nem kapta meg a megérdemelt szabadságot, de ezúttal határozottan több tere lett ahhoz, hogy lenyűgözzön minket. A Something whispered follow me és a The weave bizonyos részeinél libabőrre számíthatsz, az tuti. (Mondjuk pletykálják, hogy szeretné, ha a mainstream is befogadná a zenekart és a rádiós slágerek azt eredményeznék, hogy a metalos körön kívül is jóval ismertebbé válnának.)

Troy hangszínét sajnos nem igazán tudtam megszokni eddig, ebben talán az is közrejátszott, hogy inkább folkosabb vagy nyugodtabb dalokban hallhattuk. Ezúttal viszont, mivel más hangulatú dalokban is felcsendült a hangja, az átélt élmény lecsengése pozitívabb lett. Hangszeres közreműködését tekintve úgy gondolom, hogy az általa játszott szerep nagyon világos és meghatározó jelentőségű a banda mai hangzásában.

Ez a lemez a harmadik és egyben utolsó darabja annak a trilógiának, amely az Endless forms most beautiful-lal kezdődött egy évtizede, és hogy ezek az albumok az emberi létet vették górcső alá a tudományhoz és a természethez való viszonyulásában.

Ami szintén biztos, az új album annyira változatos, hogy egy dal meghallgatása után még csak elképzelésünk sem lehet arról, milyen is a lemez, ahogy azt az előzetesen megjelent, teljesen eltérő karakterű kislemezek is bizonyítják. Az elsőként érkező dalok a súlyosabbak, a lemez nyitánya mindjárt epikus és grandiózus, némi kacsintással a múltba, és egy pillanatra (de tényleg csak nagyon rövid ideig) azt gondolja az ember, hogy ha ez így folytatódik, akkor egy dicsőséges visszatérés vár ránk. Ezek az An ocean of strange islands és az Antikythera mechanism. Viszont kicsit később, a The Day of…-tól kezdve a Human :||: Nature szelleme nyomán felvetülhet, hogy vajon olyan kalandos és ihletett dalcsokrot kapunk-e, amely a banda metalos oldalát helyezi inkább az előtérbe.

Az előzetesként megjelent Parfume of the timeless és az The children of Ata az utóbbi időszak klasszikus nightwises hangzását hozza, jó érzés hallani ezeket, de külön-külön nincs meg bennük az az extra fűszer, amely kiemelné őket a zenekar történetének korábbi „slágereihez” képest, azt gondolom, hogy itt Marko nagyban javítaná az eredményt.

Aztán van néhány dalunk, amik ismét megoszthatják majd a rajongótábort egyediségük miatt. A Something whispered follow me, a Spider silk, a Hiraeth és a The weave azok a felvételek, amelyek az album második felének nagyon titokzatos atmoszféráját adják, megpróbálva a zenekarra jellemző varázslat becsempészését, felemás sikerrel. Erős filmzenei hangulatok uralkodnak itt, és a feeling a főszereplő azzal, hogy itt-ott megdörren néhány súlyosabb támadás is torzított gitárral és kétlábdobbal, még ha fájdalmasan ritkán is.

Panasz lehet rá, hogy egyes dalok időtartama túlzottan hosszú, mivel minden dalnál elnyúló és nyugodt outrok vannak, amelyek akár percekig is eltartanak, azonban ezek nem adnak hozzá értelmezhető tartalmat a dalokhoz. Az első pár alkalom után egyszerűen kihagytam ezeket a részeket egy skippel, mert fárasztóvá vált a sok „ó”-zás meg prüntyögés. Elismerem Holopainen mester minden érdemét, meg azt is, hogy egy grandiózusabb, harsányabb és színesen összetettebb zeneszerzői elvet képvisel jelenleg, de ha kérhetném, vágjuk le a felesleget, tömörítsünk a hosszúságból, nem halmozzuk túl a témákat a jövőben, a terjengősségből lépjünk vissza a direktebb iránya és máris együtt fogunk ünnepelni több millió rajongóval világszerte, akik még mindig értik és meleg szívvel szeretik a zenekart.

Azért azt is ki lehet jelenteni, a dalok sokkal érdekesebbek, mint az előző két albumon. Nem idegen a Nightwish történetében, hogy egy kapunk egy morcosabb, metalosabb első félidőt, majd egy hangulatosabb, kísérletezőbb másodikat, ez most is így van azzal a kiegészítéssel, hogy talán itt a második fele minőségileg inkább talán erősebb. Ezzel együtt összességében a Yesterwynde a Floor-korszak legjobb albuma.

Probléma merülhet fel még a keverés minőségével kapcsolatban is, sajnos az ének erősen el van nyomva, de hát ugye, kinek hogy, nekem jobb lenne, ha tisztábban lehetne hallani az egyik legfőbb hangszert.

Összegezve tehát: a Yesterwynde semmiképpen sem tud versenyezni a Tarja vagy Anette időszakában kiadott mesterművekkel. A Nightwish lecserélte a sötétebb és nehezebb oldalát egy olyan művészi megközelítésre, amely a hangszerelésre, a hangulatra és a dallamokra helyezi inkább a hangsúlyt. Kinek melyik jön be inkább, mondjuk én a korábbi, sötétebb oldalt választanám. Ennek ellenére a Yesterwynde muzikálisan olyan gazdag és mesterien megalkotott, hogy bőven felette áll annak, amit sokan mások meg tudnának alkotni, ehhez ihletett tehetség kell. Ha eltekintünk a múltbeli összehasonlításoktól, akkor ez egy nagyon jó album, amely nagy fejlődést mutat az utolsó két albumhoz képest, csak néhány olyan hibával, amelyek megakadályozzák, hogy még jobb legyen a megítélés.

Véleményem szerint negyedszázaddal a Nightwish alapítása után ez az album a végső átmenetet jelenti a metal bandából a filozofálva borozó, történetmesélő és szakállsimogató, érettnek tűnő megnyilvánulások irányába. Ez minden bizonnyal új rajongókat fog szerezni nekik a zenei finomságra vágyó „vájfülűek” közül (feltéve, hogy valóban akarják őket), de valószínűleg elveszítik ennek a metamorfózisnak köszönhetően a földkerekségen felhalmozott headbangerek hordáit is.

A Nightwish természetesen továbbra is a műfaj úttörői közé tartozik, de ezt a legújabb művet a meg nem határozott irányba tett újabb, tétova lépésnek tartom. Nem tudom, mire fognak jutni a jól megérdemelt szünet után, de remélem, minden eddiginél több energiával térnek vissza, hogy tovább gazdagítsák zenei örökségüket egy már kitaposott ösvényen haladó, határozottabb cél mentén.

7/10

 

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás