Lábujjra ejtett kalapács – Hammerfall: Avenge The Fallen kritika

Valahogy a zenében, így kedvenc műfajomban a metalban is, a true heavy metalban pedig főként úgy van ez, mint a főzéssel. Vegyük a konyhát az eszközökkel, a fűszerekkel, a hozzávalókkal, a konyhai kisegítőket és aki az egészet összefogja, a szakácsot (vagy ha a tényleges minőséget nézzük, a chefet). Szóval vannak, amik rendelkezésre állnak, amin a felhasználás során egy kicsit lehet változtatni, van a recept, amit újra is lehet gondolni és van az alkotó, aki az egészből kihozza a személyiségéből adódóan a legtöbbet úgy, közben azért figyeljen arra is, hogy az étel ne legyen nyers vagy éppen túlkészült.

13. alkalommal készítette el a templomos lovagok erődjének konyháján a Hammerfall legénysége az aktuális menüt, Avenge The Fallen címmel, ezúttal a receptet a legkonzervatívabban értelmezve, a degusztáció pedig innentől a rajongók feladata. Stílszerűen álltak rendelkezésre ezúttal is a kiemelkedő tudással és tapasztalattal rendelkező  harcosok és a dalnok, a csatamező felől fújó szél hozta füstös, a svéd acéltól izzó levegő, az évek hosszú során kiérlelődött hozzávalók, valamint a hősi énekek fennkölt malaszttal történő elkészítésében jártas szakács, lássuk mi is sült (főtt) ki ebből ezúttal.
Az ételek elkészítéséhez – ahogy fent is említésre került már- szükség van egy remek receptre, amit ezúttal is a Helloween által a ’80-as években megteremtett alapok jelentettek, sőt mivel az utóbbi években a két banda rengeteget turnézott együtt és mivel az alkotás már a turnébuszban elkezdődött, a hatások ezúttal talán még nyilvánvalóbbak, ami talán az epikus építkezésben mutatkozik meg a legjobban. Hozzáteszem, szerencsére a Hammerfall inkább marad power és nem megy át alapvetően speed metalba, de ha már hatás, az album utolsó három szava – inkább csak véletlenszerűen – a „march of time”.  

A Hammerfall azon együttesek közé tartozik, amely nem vált az öregedés ellenére sem önmaga paródiájává (Oscar szőke haja és láncos inge ellenére) és amely esetében a zene íze élőben jön elő a legintenzívebben. Ha ismered a zenéjüket, ha nem, minden olyan koncert végére, ahol ők zenélnek a színpadon, azon kapod magát, hogy felemelt ököllel énekeled a tömeggel a csatadalokat. A riffeket, az énekdallamokat és a dalszövegeket receptszerűen úgy tervezték, hogy ezt a hatást fejtsék ki, és a fémszívek együttes dobbanását idézzék elő. Ahogyan a címadó rövid intrójában már a kürtök megadják a kezdő töltést, a zenekar pedig az „avenge, avenge”-t énekli, ez így együtt fel is készít arra, mi vár ránk a következő 46 percben is. Ez a Hammerfall védjegye, az a képesség, hogy büszkeségtől dagadjon a mellkasod, legyőzhetetlennek érezve magad, még akkor is, ha éppen hiányos a fegyverzeted. A közepes tempójú headbanger ritmus, amelyet a kántálás és a gitárok táplálnak, felkészíti a hallgatót arra, hogy az ismerős ízek ellenére ez az étek nem fog a torkodon akadni ezúttal sem.

A The End Justifies gyors tempója és Accept-szerű gitárjai berúgják az ajtót, kissé gyorsítva az iramot, bár maga a dal inkább a közepes minőséget képviseli.

A Freedom egy védjegy-, akarom mondani egy receptszerű intróval tűnik ki – egy gitárakkord, amelyet Joacim fülbemászó énekdallamai követnek, amit sok „oooohs”, „hey” és egy ragadós riff erősít a szóló előtt. A Hail To The King és a Hero To All tovább fűti a nosztalgiát az éneklésre késztető refrénekkel, bár igazából ezek sem kiemelkedő fogások, inkább csak tovább fokozzák az étvágyat.
Nem vagyok a power balladák megrögzött rajongója, (sőt!) de van az az állapot, hogy a Hope Springs Eternal-hoz hasonló dal egy koncerten, tömegélményben azért csak-csak betaláljon, biztos vagyok benne, hogy a közönség rövid időn belül együtt énekli majd a csapattal, talán innentől lesz leginkább fogyasztható a menü.
A power ballada után gyorsabb dalra van szükség, és érkezik is a Burn It Down, amely meg is felel ezeknek követelménynek a korai érához mélyen visszanyúló riffekkel. Az olyan számok, mint a Capture The Dream és a gyorsabb Rise Of Evil is ezt az édes nosztalgiát idézik, köszönhetően az előbbinél a kórus előtti versszakok ritmusgitárjainak, főételként ezek ténylegesen a fogyasztói igények szerint, könnyedén emészthetőek, főleg az utóbbiak dobogó dobjainak és riffjeinek köszönhetően. Különösen kedvelem a „tárcsázom a 666-os számot, de nincs válasz” című dalszöveg-részletet.
Az albumot a Time Immemorial zárja, amely a számlista leghosszabb dala. A fülbemászó billentyűs dallamokkal kezdődő dal az epikus felépítést vetíti előre, a’ la Helloween, ismét. Kiemelhető ebben a szerzeményben a gitárszólókhoz vezető „szünet” alatti riffgyűjtemény, Oscar Dronjak „sztárchef” jutalomjátéka, aki immár három évtizede őrzi a Hammerfall erejét jelentő, gyilkos dallamok receptúráját.

Szóval az Avenge The Fallen mindent magában foglal, amit szeretsz a bandában, még akkor is, ha van olyan fűszer az ételben, amit rengeteg esetben használtak már. A svédek ezen fogása ezúttal is a bevált receptúra alapján készült, nehéz is lenne kitalálni, mi is fog bekerülni rövid távon és bennmaradni hosszú távon a koncertek menüjében, hiszen a korábbi 12 album kitermelte már a koncerten elvárt főfogásokat, amelyek közé ebből a menüből szerintem nem sok fog bekerülni, mintha ezúttal az alapanyagok nem minőségiek, hanem inkább diszkontól valók lennének. Mindez persze csak egy ételkritikus véleménye, aki nagy kanállal ette már ezt a fajta ételt, talán egy kicsit már meg is csömörlött tőle, a tényleges ítélet a menüt rendelők mondják majd ki, bár a Michelin csillag nem ezért fog járni, szerintem.

10/7.

A HammerFall fellép Budapesten, az MVM Dome-ban, a Powerwolf különleges vendégeként, 2024. 10. 22-én! A Facebook eseményt ITT tudod megnézni, jegyeket pedig ITT tudsz venni!

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás