Rockmaratonok… a fiatalkorom alapélményeinek legfontosabb és legjobb darabjai!
Megszámlálhatatlan „legendás” vagy vállalhatatlan, az arcomra mai napig mosolyt csaló történet szülőhelyei voltak, illetve megszámlálhatatlan fantasztikus koncert élmény helyszínei. Valamikor az előző évezredben kezdtem el járni a Maratonra, pár alkalommal még a Csörge tó melletti helyszínre, majd szinte az összes Malomvölgyben megrendezett fesztiválon ott voltam. Dél-dunántúliként felért egy katasztrófával, mikor 2015-ben itt hagyta a déli végeket a fesztivál és elköltözött Dunaújvárosba. Többek között emiatt is nagyon-nagyon régóta nem voltam Rockmaratonon, de ugye vannak nevek, amik olyan motivációt tudnak adni, ami miatt az emberfia elindul országon belül akárhová-bárhová
is. Judas Priest pedig pontosan ez a kategória.
Így hát ezen az elképesztően forró nyári szombat délutánon elindultunk Dunaújvárosba lecsekkolni egy legendás zenekart és nem utolsó sorban egy legendás fesztivált is. Késő délután értünk a helyszínre, így voltak zenekarok, akiről sajnos lecsúsztunk. Azt kell, hogy mondjam szó szerint minden szempontból rendben levő volt az első benyomás. Beengedés patent gyors, segítőkész személyzet, az infrastruktúra fesztivál szinten teljesen oké, büfé árak aránylag barátságosak, gyors és kedves kiszolgálás. Látszik az egész fesztiválon, hogy volt egy minőségi ugrás mikor helyszínt váltottak, de hála az égnek ennek ellenére megtartotta azt a jó értelemben vett szimatszatyros feelinget is.
Elsőnek a német metalcore post- hardcore Annisokay programjába futottam bele. Számomra teljesen ismeretlen zenekar voltak. Viszont ebben a tikkasztó kánikulában, nappal szemben nyomulva is voltak annyira energikusak és meggyőzőek, hogy megjegyezzem magamnak őket és otthon rájuk keressek.
Utánuk átsétáltunk a nagyszínpadhoz, hogy megtekintsük a feöeri TYR műsorát. Ha nem is mondanám rajongójuknak magamat, de minden lemezük lepörgött már párszor nálam, így kifejezetten vártam a programjukat. Sajnos azonban számomra eléggé csalódást keltő koncertet adtak. Alig volt kommunikáció a közönséggel, egybefolytak a dalok és enervált volt az egész produkció, pedig Őket is már igen szépszámú közönség nézte végig. Nem tudom mi lehetett a gond, lehetséges, hogy simán csak annyi történt, hogy drága északi barátainkat megviselte a magyarországi extrém időjárás. Mindenesetre kicsit sem voltak top formában.
Sajnos a következő két produkció kemény választás elé állított mert a Evil Invaders és a Hypocrisy nagyjából egy idősávban foglalta el a színpadot. Egyetlen egy dolog miatt választottam a Peter Tägtgren death metal veterán zenekarát, mert őket még sohasem láttam élőben. Egy igaz best of programmal örvendeztették meg a nagyérdeműt. Vette is a lapot a még így is tekintélyes tömeg, hogy a másik színpadon az Evil Invanders játszott párhuzamosan. Bennük pedig egy pillanatra sem kellett csalódni. Az első perctől kezdve igazi svéd acél death metal henger volt a produkciójuk. A közönség pedig végig a tenyeréből evett a zenekarnak. Intenzív volt és valami elképesztően jól szólt az egész buli. Ha legközelebb felénk járnak a svédek, akkor egészen biztosan megnézem a zenekart önálló bulin is.
Időtlen idők óta nem láttam a heavy metal egyik, ha nem a legnagyobb csapatát, így nem kis
várakozással nyomultam előre a nagyszínpad elé. Fesztivál koncerthez képest egészen monumentális színpadképpel operáltak hat hatalmas ledfallal és egy gigantikus méretű fel le mozgatható Priest kereszttel. A War Pigs intro után lehullott a színpad közepét takaró hatalmas lepel és belecsaptak az új lemez egyik központi tételébe a Panick Attack-ba. Már itt egyértelmű volt, hogy egyrészt kiválóan szólnak, elképesztő formában van az egész zenekar és ez különösen igaz az augusztusban már a 73. életévet töltő Rob Halford-ra. Ez után már második dalnak elsütötték az egyik legnagyobb slágerüket a You’ve Got Another Thing Comin’-t, volt is össznépi együtt éneklés azonnal. Sohasem volt szívem csücske ez a dal viszont, ha több ezer ember énekli körülötted, akkor az ilyen elcsépeltebb darabok is méretes lúdbőrt tudnak okozni. A következő Rapid Fire viszont az egyik legnagyobb kedvencem az egész munkásságából a zenekarnak, és a Biritish Steel nyitószámát olyan lendülettel adták elő, hogy koppant az állam a kiégett füvön. Ez után jött minden heavy metal sláger ősapja a „Fekete Ló” (Breaking the Law), ugyan erre a dalra is igaz, mint a You’ve Got Another Thing Comin’-ra, hogy már szinte a popkultúra része és mint ilyen tényleg unalomig ismert, ennek ellenére koncerten mégis működik és mindig is működni fog. Ezután húztak egy igencsak merészet és három olyan dalt vettek elő az igencsak terjedelmes életműből, amik mindenek voltak csak nem egyértelműek; a Riding on the Wind-et Rob elképesztő sikolyaival, Devil’s Child-ot azzal az ellenállhatatlan rock n’ rollos
húzásával, és a Sinner-t, amit az Unleashed In The East szintű intenzitással toltak végig. Bárcsak a többi dinoszaurusz is ilyen bátran nyúlna a saját repertoárjához, hogy ilyen ritkábban játszott dalokat is be mernének dobni egy fesztivál fellépésen. Jött az egyik sokat vitatott lemez címadója, a Turbo Lover, ami már kicsit sem lóg ki a többi klasszikus közül, pontosan ugyanolyan ovációt kapott, mint bármelyik másik kultikus dal. Ezután következett az új lemezről a Invincible Shield, ami így élőben is egy igencsak meggyőző darab. A Victim of Changes szokás szerint Rob Halford jutalomjátéka volt, döbbenetesen jól énekelte végig ezt a nem kicsit nehéz énektémákat rejtő dalt. A tiszteletbeli Judas Priest dal, a The Green Manalishi (With the Two Prong Crown), ami egyébként egy Fleetwood Mac feldolgozás is, gőzmozdonyként húzott. Majd jött minden idők legjobb dob intrója, ezt követően pedig a Painkiller power metal himnuszt elsöprő erővel és lendülettel adták elő, ami az 1990-es
lemez nyitó nótája volt. Sajnos már csak a ráadás volt hátra a szokott dalhármassal; Electric Eye, a Hell Bent for Leather az elmaradhatatlan motoros bevonulással – itt volt egy kis közjáték, egy lökött felkeveredett a színpadra, de a biztonságiak még időben elkapták, mielőtt egy chopper állt volna rá az arcára- és az örök koncert záró darab; a Living After Midnight. Egyetlen egy aprócska negatívuma volt csak a Judas fellépésének, hogy egyetlen dal sem hangzott el a Defenders Of The Faith-ről. De egy ilyen nagyságú életmű esetén óhatatlanul vannak kimaradó lemezek.
A Judas Priest mindig is a metal és az egyetemes rockzene krémjéhez tartozott, ettől még azonban szembetűnő, hogy micsoda karizma van még most is ebben a zenekarban, különösen Rob bácsiban. Ahogy szokás mondani, aki nem ismeri a Judas munkásságát, az semmit sem tud a heavy metal-ról, és ez így is van. Nehéz megfogalmazni mitől több ez a zenekar, mint a legtöbb hasonszőrű társa, de talán tényleg abban lehet a titok, hogy egész egyszerűen Ők maguk a HEAVY METAL, csupa nagybetűvel!
Két dolog egészen biztos. Egyrészt tutira jövők jövőre is a Rockmaratonra, másrészt, ha legközelebb jön a Judas Priest, egészen biztosan ott leszek én is.