Döbbenetes belegondolni, hogy a New Jersey-ben alakult – de erősen New-Yorki identitással bíró – Dog Eat Dog felbukkanása óta eltelt már majdnem 35 év, és hogy az első komoly sikerük, az All Boro Kings, és a rajta szereplő No Fronts is közel 30 éves.
Az említett dal klippje egyből az akkori MTV (nem Magyar Televízió) képernyőjén landolt, és a zenekar egy csapásra világsztár lett. Az 1996-os Play Games című lemeznél még tartott a lendület, és a státuszt is sikerült megtartani, de az 1999-as évre időzített Amped című lemezre már leeresztett a lufi….
Itt a zenekar már kevésbé volt népszerű, és belső problémák is adódtak. 2006-ban még jött egy anyag, a Walk with me, de ez már igazából a légüres térbe lett kilőve. Innentől következett egy nagyon hosszú kényszerpihenő. Ekkoriban volt néhány felbukkanás ugyan, -például egy rövidebb turnécska, és egy pár számos jótékonysági fellépés – de ezek olyan alacsony intenzitásúak voltak, hogy a DED nem volt működő zenekarnak tekinthető.
Hogy a „midlife crisis” vagy az „idő mindent megszépít” volt e a ludas, azt nem tudni, de 2017-ben érkeztek komolyabb életjelek, 2018-ban pedig egy hibrid lemez (pár új dal, és pár régi sláger újraértelmezése) jött ki a Brand New Breed címmel. Újraindult a koncertezés is, olyannyira, hogy 2019-ben gyermekkorom egyik kedvenc zenekara még szülővárosomba, Debrecenbe is eljutott egy fesztiválkoncert erejéig. Csodás hangverseny volt kis számú, de értő közönség előtt.
A Dog Eat Dog ekkor már egy 50 pluszos arcok roppant szerethető hobbizenekara lett, és ez napjainkig így is marad. Én úgy gondoltam akkor, hogy ez a banda simán elmegy az eddigi életművel, néha turné, koncert, self-retro, és ki is van pipálva a polgári munka melletti szabadidős tevékenység.
Nem gondoltam, hogy új lemezzel jönnek ki, ugyanakkor nagyon örülök, hogy megjelent a Free Radicals idén októberben.
Egyrészt azért, mert van a srácokban lendület, és mondanivaló, másrészt, üdítő egy ilyen anyagot hallani 2023-ban.
A Free Radicals úgy lett identifikus lemez, hogy a zenekar közben minden korábbinál jobban kinyitotta a saját zenei skáláját.
14 dal, 44 perc: ez eleve soknak tűnik egy öregfiúk punk/HC bandájától. Bár esetükben mindig is keverve volt a punk, a rock, a rap, kicsit később a metal és a ska is, de ez a lemez jobb, másabb, és zeneileg magasabb, komplexebb szintet képvisel.
Itt vannak kifejezetten metálos dalok, de van vegytiszta reggie tétel is (1Thing), de olyan nóta is akad, ami bármelyik grunge zenekar albumán elférne (Mean Str). Természetesen a DED saját hangja jelenik meg a legtöbb nótában, az igazi punk/hc, szaxofonnal karöltve.
A Terminátor kis haverja, John Connor és barátai mindig vidám arcok voltak, és igazi bulis zenét hoztak három évtizeddel ezelőtt, és most is.
50 felett már lehet kísérletezni, levetkőzni a megfelelési kényszert, kicsit túlmenni a határokon, és örömmel zenélni.
A Dog Eat Dog pedig pont ezt csinálta, és akarva-akaratlanul letették az asztalra életük talán legjobb lemezét, a B-oldal pörgetése közben. Remélem, sok energia és hidden track lesz még ezen az oldalon részükről…