Az 1995-ben alakult massachusettsi Godsmack a poszt-grunge/nu-metal határvonalán kezdett alkotni, olyannyira, hogy kezdetben nagyon sokan egy B-kategóriás Alice In Chains kópiaként azonosították őket.
A második lemezükön (2000) szereplő Awake azonban meghozta az áttörő sikert – a banda a Billboard lista ötödik helyén landolt, és az anyag multi-platina státuszt ért el….és nem mellékesen, itt már megtalálták azt a bizonyos saját hangot.
Ebben szerepe volt abban, hogy Sully Erna énekes blues imádata és a mélyre hangolt gitárok találkozásából egy sajátos „woodoo rock sound” alakult ki, ami a mai napig meghatározója a zenekarnak.
A 2002-ben kiadott I Stand Alone önmagában is egy remek rock-himnusz, de a Dwayne Johnson alias Skorpiókirály szereplésével készült videóklip véglegesen felső polcra tette a zenekart.
Innentől gyakorlatilag a Godsmack egy alapvetően kedvelt, grunge felhangokkal operáló rock formáció lett, akik folyamatosan adnak ki lemezeket és turnéznak világszerte, egy őket kedvelő stabil rajongói bázis legnagyobb örömére.
Egy több, mint két évtizedes karrierben persze már elférnek pihenőidőszakok, és zenekari válságok – bár a Godmack az a ritka eset, hogy a zenekari felállás 2004 óta változatlan- de náluk is volt néhány rövidebb pihenő.
A 2014-es 1000 HP időszak turnéja után már szóltak arról iparági pletykák arról, hogy a tagság elfáradt. 2016-ban az énekes/multiinstrumentalista/zenekarvezető Erna szólólemezt adott ki, a tagok pedig pihentek vagy más mellékprojektekkel foglalták le magukat. A zenekar itt 2017-ben adott magáról újra életjelet. Az ebből születő lemez a When Legends Rise azonban csak 2020-ban jelent meg, közben az énekes Sully Erna megint megjelentetett egy-két szólóanyagot, és számos helyen fel is lépett más felállások tagjaként.
2020 elején már utalgattak rá, majd konkrétan ki is mondták: a most megjelenő lemez lesz a Godsmack utolsó megmozdulása. Az okok sokrétűek: benne lehet az énekes/főhős sokat emlegetett más irányú zenei irányultságai .A gitáros Tony Rombola fia tragikus körülmények közt elhunyt 2018-ban. E miatt volt turnéhalasztás, és a 2020-ban megjelent lemez késői megjelenéséhez és a mostani történésekhez is valószínűleg köze van.
Ezek azonban találgatások, amiket indormáció morzsák ihletnek. A zenekar maga nem engedte bő lére a deaktivizálással kapcsolatos híreket, így maradjunk annyiban mi is, hogy itt a Godsmack utolsó lemeze, a Lighting Up The Sky.
Persze lehet hogy lesz még lemez, de lehet mégsem, esetleg a Mötley Crüe mintáját követve jöhet a búcsúturné utáni búcsúturné – de jelenleg az a biztos, hogy itt a búcsú…
Egy búcsú lehet örömteli, keserédes, vagy akár szomorú is. Lehet az embernek hiányérzete utána, de ha jól sikerül, akkor egy teljesség érzéssel párosul Nem akarok Coelho magaslataira törni, ezért nem írok olyanokat, hogy „ahol egy ajtó bezáródik, ott egy másik kinyílik”, de a Godsmack záróakkorddja tényleg teljes és tökéletes. Benne van minden, ami ezt a zenekart jellemezte az elmúlt közel 30 évben.
Tettek olyan nyilatkozatot a lemezmegjelenés napján, hogy „ez lesz az eddigi legjobb lemezünk”. Ezt persze sokan betudták egy közhelyes marketing húzásnak, de az a helyzet, hogy ez az anyag tényleg a Godsmack teljes életművének kvintesszenciája lett, így utólag értelmet nyernek az ilyen fellengzős, vagy sablonosnak tűnő mondatok is.
Bármelyik alkotórészt szereti az ember a banda munkásságából, ezen az anyagon megtalálja- sőt annál többet is.
Mi az ami több? Ezt röviden leírhatjuk:
Ami eltér az eddigiektől az az, hogy sokkal több a gitárszóló, és a gitárokkal operáló hangszerelés kicsit merészebb. Ez, nekem mint rockrajongónak örömteli, gondolom mások is hasonlóan értékelik ezt…
És mi az esszencia?
A klasszikus Godsmack sémát, a mocsári riffek és terpeszállós mocsok rock and rollt a nyitó négyes – You & i, a Red, White & Blue , a Surrender és a What About Me – szállítja.
A kötelező ballada kategóriában az első dal a Truth-amely egy gyönyörű zongoradallamra épül- de a lemez végén a Growing Old és a címadó, egyben albumzáró Lighting Up The Sky még tartogat érzelemgazdag pillanatokat.
A Hell’s Not Dead című dal szintén egy jellegzetes Godsmack darab, repetatív riff és kántálós ének- azonban ebben a dalban jelenik meg leghangsúlyosabban az eddiginél sokkal „virgább” gitározás.
A Soul On Fire egy laza rock’n’roll, a jobbik fajtából, a kultikus The Cult (haha) hagyományokat idézve.
A Led Zeppelin bevallottan nagy hatást gyakorolt a Godsmackre (mondjuk, valószínűleg nincs olyan rockzenekar a világon, akire nem). A csapat fel is dolgozta a Good Times Bad Times című klasszikust, de ez persze egy tiszteletadás volt az elődök felé. A zenéjükben nagyon sokszor bukkantak fel direkt vagy indirekt Led Zep hatások, főként a gitártémák és a dalszerkezetek terén. A Let’s Go című tétel ennek az egyik lenyomata, a zenekar történetében talán a legegyértelműbb.
A Best of Times az igazi középtempós, mélyre húzó Godsmack, amivel annak idején elindultak, és megkapták az Alice In Chains kedves kis klónja matricát. Mondhatjuk, hogy ez a leginkább grunge dal a lemezen.
Sok negatívum nincs, egy dolog az ami talán bosszantó: a lemez hangzása. Talán kísérleteztek a srácok, vagy kevés volt a studióköltségvetés…nem tudni. Mindenesetre a sound néhol túl steril, egyes helyeken vékonyka, a dob pedig az egész lemezen műanyag, és hangsúlytalan. A dalok iszonyat erősek, a zenekar tényleg kiadott magából mindent, talán ez megérdemelt volna egy erősebb megszólalást, így félő, hogy a banda búcsúlemeze lesz a saját St. Anger verziójuk.
….és ha a szívünkre tesszük a kezünket: talán egy eredetibb lemezborító/látványvilág is megérdemelt lenne egy ilyen életmű lezárása esetén…
Összefoglalva: aki kedveli magát a zenekart, vagy úgy egyáltalán a ’90es évek második felében megjelenő poszt-grunge hangulatot, az egész nyugodtan tegye fel ezt a lemezt (te jó ég, van aki 2023-ban még FELTESZ lemezt?), de ha valaki a vége főcím kapcsán ismerkedne meg velük, akkor nem rossz belépő ez a kilépő (micsoda képzavar, kérem…).
10/9 (de csak a soványka hangzás miatt).