Három évvel a Crocodile Nerves EP – és hét évvel a Snakes in Blossom nagylemez – után, május elején megjelent az Angertea hatodik lemeze, a Darkmind. A nagymágocsi zsenik új albumát most is nagy várakozás és érdeklődés előzte meg a szakma és a hallgatóság részéről egyaránt, amivel nyilván nem mondok újat, hiszen egy olyan csapatról beszélünk, akik kitartásukkal, következetes kívülállásukból fakadó hitelességükkel és nem utolsósorban zenei teljesítményükkel réges-rég kivívták a színtér tiszteletét – mondhatni, megkerülhetetlen monolitként fénylenek (vagy inkább sötétlenek) az undergroundban. Az, hogy az Angertea különleges színfoltja a hazai metal közegnek, igen visszafogott megfogalmazás a részemről.
A zenekar a Darkminddal sem árul zsákbamacskát, majdnem mindent felvonultatnak az új lemezen, amitől rájuk jellemző lesz a végeredmény. Jelen vannak a helyenként Tool-féle elborultságban fogant énekdallamok, ugyanúgy, mint a ritmusszekció jellegzetes játéka és az a komor, kiábrándult, pesszimista hangulat, ami (bizonyos kor fölött, bizonyos élettapasztalattal a hátunk mögött) egyre inkább hozzátartozik a mindennapokhoz, és amire a Szekeres Péter festőművész által készített borító csak rátesz egy lapáttal.
A dalokat hallgatva fülbe ötlő az az elképesztően profi hangszeres teljesítmény, ami által kibontakozhatnak a komplex témák, helyükre kerülhetnek a progos elemek, végső formát kaphatnak ezek a meglehetősen hosszú, mégsem unalmas kompozíciók. Lényegében ezek által lesz ez a lemez is megalkuvásmentes, ízig-vérig Angertea anyag. Ugyanakkor mégsem kiszámítható az album, a zene és az ének is kellően változatos, keménység és dallamosság tökéletes egyensúlyát kapjuk.
Mihály Gergely vokális teljesítményére szintén nem lehet panasz, a dallamos részek, az indokolt ordítások és a helyenkénti prózai megoldások úgy váltják, illetve egészítik ki egymást, hogy az tanítani való. A kettes Embrace of Lizards dalban akárha Jerry Cantrell vendégénekelne, aztán persze átvált a hangulat valami egészen másba. A nyugis, utaztatós intróval elővezetett The Unexpected Gift helyenként a trió régebbi dolgait, számomra például a Distrust EP világát idézi, de valahogy mégis ridegebb, nehezebben adja magát. Mint ahogy az egész album tömörebb, masszívabb a megszokottnál.
A Sacred Gardenben mintha már pislákolna valamiféle pozitív kicsengés, ha úgy tetszik, remény, fura mód bennem a King’s X világát idézte fel ez a nóta, leginkább az ének miatt. A dal második fele mondjuk itt is átcsap nyugtalanító őrületbe, hogy a végén aztán kirobbanhasson az addig görgetett feszültség. És innentől már nincs megállás, nincs pihenő. Szőrmók sludge bandákat megszégyenítő riffek, kíméletlenül komor dallamok szakadnak ránk, miközben sodródunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé.
Egy olyan csapat produkciója ez, akiknek már nem kell bizonyítaniuk, mégis beletettek mindent magukból, a tudásukból, a bölcsességükből, amit csak lehetett. Nem való mindenkinek a Darkmind, mint ahogy nyilván maga a zenekar sem. Ha mosogatáshoz keresel háttérzenét, rossz helyen jársz, ám ha befogadó vagy a nehezebben emészthető, összetettebb dolgokra, és rá tudsz szánni 40 percet arra, hogy elmerülj ebben a sötét művészetben, akkor bátran nyomj a play gombra.
Nálam már most be van biztosítva a helye az év végi Top 10-es listán.
Nem elhanyagolható tény, hogy az anyag a zenekar saját stúdiójában (Teaplant) készült, a frontember tehát ezen a téren is maradandót alkotott.
A H-Music Hungary gondozásában napvilágot látott album fizikai formátumban megrendelhető a kiadótól vagy közvetlenül a zenekartól a barkai.laszlo81@gmail.com címen, digitálisan pedig elérhető a megszokott platformokon.
9/10
Angertea Facebook